EZT AJÁNLÁSNAK SZÁNTA

Reggel korán keltem, a kútba néztem
Fejem kapatos, múlt éjjel boroztam
A kút tükrén arcod úszott a fényben
Szomorú volt. Maradj velem a rosszban!

PANASZKODIK A VIDÉKI ÉLETRE

A fővárostól távol, bárdolatlan
Magányban körmölöm árva dalom
Nem tudhatom, mily jelző van divatban
S miről zeng a Magas Irodalom?
Vidékies lettem, suta balog
Nem is értem hát, miért dalolok?
Talán, – de ezt ne tudják az itészek! –
Reménykedem, hogy versem Te megérted

AZT HISZI, SZERELMES

Az erdő alján már olvad a hólé
Csörömpöl házam csorba ereszén
Konyhám, kamrám elkerülte a jólét
Nincs Pártfogóm, vizes rizst eszem én
Papucsom lyukas, kis fiam is fázik
S te nem vagy itt, redves, üres a ház itt
A kancsal sors magánnyal büntetett meg
Lúdbőrzöm. Miért? Azt hiszem, szeretlek

MINDENFÉLÉT ÍGÉR

Ha majd szeretlek, vásárlok neked
Teknőc-fésűt, ezüst karperecet
Fecskefészket hozok, ezüst papírba
S a verseim, kék s zöld tussal leírva –
Így élünk majd. De ez mind semmiség lesz
Ha jő az éj, s fohászkodunk az éjhez
Átkarollak, mint gyermeket a felnőtt
Szájamba veszlek, mint gyermek az emlőt
S így állongunk – két őrült, kéz a kézben! –
Megizzadunk a borzas szenvedélyben

BESZÉL ÉLETKÖRÜLMÉNYEIRŐL

Negyvenhat éves vagyok és sovány
Már sok éve tengek így ostobán
A falu végén élek és a lomha
Csendben a tücskök szólnak csak dalomba
Fejem fölött felhők és vadludak
Húznak. Mutatják hozzád az utat.

ELMONDJA, HOGYAN ÉL

Hogy élek én? Várj, elmondom neked.
A szél! a szél Szobámban sepreget.
Ablakom nincs, repedt sárkánypapír
Borítja csak, s a rozsdás kályha sír –
Mi ez a fájdalom? Talán a tested,
Ó, megenném én, mint a kannibálok.
Mi ez a vers? Csak annyi, hogy az este
Leszállt reám, s nem az ágyadba hálok

NEM CSEKÉLYSÉG: LEKÜZDI GŐGJÉT

Méltóságom leteszem, mint a büszke
Mandarin a zöld-bojtos kalapot,
Ha rásütik, hogy lopta a napot
S a népet. Így bámészkodom a tűzbe.
Künn hó esik. Ne legyek senki többé,
Csak engedd, hogy megcsókoljam a térded.
Egyetlen nagy költőnk sem élt örökké –
Hadd éljek hát egy pillanatra érted!

TÜNEMÉNYNEK NEVEZI

Te fintorogsz s táncolsz a nép előtt –
Csönd van köröttem, téli délelőtt
A zöldes ködben látlak, karcsú, ringó
Jégtáblán állongó, sápadt flamingó
Rózsaszín bőröd lúdbőrözik, szegény te
Úgy élsz, mint halott gyermek a mesébe
No, jer haza, elég volt. Lesz parázs is
A vas-ibrikben, s kerül egy kanál rizs.
A gyékényt megvetem, barna hajad
Megigazítom a nyakad alatt –
Zsugorin és kajánul nézlek. Én:
Többet tudok! Te: több vagy! Tünemény!

A HALLGATÁSRÓL IS BESZÉL

Akarsz hallgatni velem? Jere, hallgass.
(„A szó a hallgatásban lesz hatalmas” –
Idegen költő írta ezt, szegény,
Egyedül élt a föld másik felén -)
Hallgass velem. Úgy hallgass, mint a csókban
Hallgat a száj, mint vágy a bujdosókban,
Hallgass, mint magzat a mély anyaméhben
Vagy mint a nő, ha némán mondja: „Még nem!”

FELÉBRED ÉS NYUGTALAN

Most fölriadtam. Éj van, künn a rabló
kocog az úton ösztövér lován –
Ó, merre vagy? Vén kezem tétován
Tapogatja, hol a kova s a tapló –
Hol élsz, hol alszol, jaj, ki őrzi álmod?
Érted-e ezt az őrölt, vad világot?
A tengeren, éjen, falvakon át
Hívlak! Hallod? Aludj. Jó éjszakát.