A Scala építését maga Mária Terézia kezdeményezte, amikor 1776-ban Milánó egyetlen színháza megsemmisült egy tűzvészben. Az új színház egy templom helyén épült fel, amelyet úgy hívtak: Santa Maria della Scala.

Az új, nagyméretű operaház megépítése azért is volt kívánatos, mert így az énekesek állandó munkát kaphattak. Korábban ugyanis az operaénekesek csak úgy passzióból énekeltek, volt mellette „rendes” foglalkozásuk is.

A hivatalos nevén Teatro alla Scala di Milano 1778. augusztus 3-án nyitotta meg kapuit. Salieri a L’Europa riconosciuta című operáját mutatták be. A műről aztán el is feledkeztek, nem tűzték többé műsorra egészen a 21. századig. A 2000-es évek elején a Scala több éves felújítási munkán esett át és 2004-ben, amikor újra megnyílt, ugyanezt az operát mutatták be először.

A Scala kaszinóval is rendelkezett, ez egyáltalán nem volt szokatlan a 18. században, a színházak így tettek szert némi plusz bevételre.

A leghíresebb szerzők és a legnagyobb művészek mutatkoztak be a Scala színpadán. Mind közül kiemelkedik Giuseppe Verdi, akinek művei szinte egybeforrtak a színházzal, sok operáját a Scala mutatta be először. Néhány évig azonban haragban voltak egymással, Verdi azzal gyanúsította a zenekart, hogy belepiszkálnak a műveibe és megváltoztatták azokat. Haragjában megtiltotta, hogy előadják az operáit.

Az évek során sok különös előadást megélt a Scala, a legérdekesebb talán a karmesterzseni, Arturo Toscanini „húzása” volt 1926-ban. Puccini operájának, a Turandotnak volt a premierje. Erről az operáról azt kell tudni, hogy 1924-ben, amikor Puccini meghalt, befejezetlenül maradt. Természetesen többen írtak hozzá befejezést, de Toscanini addigra már volt akkora nagyság, hogy megengedhette magának a különcködést. Ő egyik befejezéssel sem volt elégedett. Amikor a Turandot ahhoz a ponthoz ért, ahol Puccini „abbahagyta”, Toscanini leállította a zenekart, letette pálcáját, a közönséghez fordult és azt mondta: Az opera itt véget ér, a Maestro halála miatt félbemaradt. A függöny pedig lassan legördült.

Az operaház fellépői, akármilyen nagy művészek is, mindig félelemmel gondolnak a „loggionisti” néven elhíresült kritikusokra. Sok művész emiatt kerüli is a Scalát és nem szívesen lép fel. A „karzatosoknak” fordítható nézők (akik a karzaton foglalnak helyet) rendkívül erős kritikai érzékkel bírnak és könyörtelenül hangot is adnak véleményüknek, ha az előadó szerintük nem nyújt megfelelő produkciót. Még Pavarotti sem menekült előlük, 1992-ben őt is lehuhogták a Don Carlosban.

A Scala több magyar előadóval, szerzővel is büszkélkedhet. 1933-ban bemutatták Kodály Zoltán Székelyfonóját, 1938-ban Tell Vilmos szerepében Svéd Sándor énekelt a színpadán, 1942-ben Bartók Béla Csodálatos Mandarinját vezényelte Ferencsik János, ugyanebben az évben Némethy Ella léphetett színpadra, ő volt a Scalában az első magyar énekesnő. De nem az utolsó, az 1970-es években Marton Éva, Sass Sylvia is fellépett, majd később Miklósa Erika is bemutatkozhatott a ma 240 éves operaházban.