Minél közelebb érnek az újvidéki Futaki út 14-es és 67-es számú épületeihez, az emberek annál jobban szaporázzák lépteiket, és egyre mélyebbre hajtják fejüket – a népkonyhára ajánlatos minél előbb bejutni, lehetőleg láthatatlanul, elvenni, amit adnak, és eltűnni.
Amit pedig adnak heti öt napon át, az egy nagy merőkanál főtt étel és egy vekni kenyér. Hét közben (szombaton és vasárnap nincs étel) ekkora adag jut mindazoknak, akik sikeresen felkerültek annak a 600 szerencsés szegénynek a listájára, akiknek Újvidéken a városi Vöröskereszt jóvoltából sikerül élelemhez jutniuk. Ha tudjuk, hogy Újvidéken mintegy 15 ezren kapnak szociális segélyt, egyértelmű, hogy azoknak a listája, akik a Vöröskereszt üstjeiből étkeznek, sajnos sokkal-sokkal hosszabb lehetne. Legnehezebb helyzetben a 65 év felettiek és a gyerekek vannak, illetve a nagycsaládosok.
A gazdasági válság, munkanélküliség és pénztelenség – mondják a pszichológusok – fokozzák a szorongást, bizonytalanságot, a tehetetlenség és düh érzését. Ebben az országban, természetesen Újvidéken is, az emberek a legjobban az éhezéstől félnek.
Horváth Erzsébet: Vannak napok, amikor az emberek elveszik az ételt, aztán még sokáig ott maradnak a pult mellett, és mesélik az élettörténetüket…
Annak ellenére, hogy Újvidék lakosságáról soha nem készült szociális térkép, tudjuk, hogy a lakosság egyre nagyobb hányada él szegénységben. Mind többen kerülnek át a szegénységből a mélyszegénységbe, nyomorba. Egykor az emberek tisztességes életet éltek, ma pedig olyan helyzetbe kerülnek, hogy az élelmet sem tudják biztosítani.
Csupán ezektől a száraz tényektől megborzongunk, hát még amikor személyesen találkozunk ennek a tragikus történetnek a szereplőivel. Velük és gondjaikkal naponta szembesül az újvidéki Horváth Erzsébet, aki egyike a Vöröskereszt nagy, emberszerető családját alkotó önkénteseinek. Horváth Erzsébet a szervezet egyik állandó munkatársával, Jovanka Gurjanovval a Futaki út 14-es szám alatti népkonyhán dolgozik, ételt oszt, mosogat, takarít.
– Munka nélkül maradtam, miután az Agrohem vállalat, amelyben dolgoztam, csődbe ment. Itt a népkonyhán önkénteskedem tizennégy éve. Valahogy eggyé váltam a rászorulókkal, a gondjaikkal. Ismerem minden bajukat, bánatukat. Addig dolgozom, amíg csak tudok. Hálás vagyok a Vöröskeresztnek, hogy lehetővé tette számomra, hogy dolgozzak és segítsek az embereken. Ez az életem – mondja Erzsi néni. – Tudják, nem tudom a nevüket, olyan kártyájuk van, amelyen nem szerepel név, csupán egy szám! De a szám mögött ott egy ember, akinek ismerem az arcát meg az edényt, amellyel naponta eljön a merőkanálnyi ételért. Ez többet elmond róluk, mint a nevük. Tudom, milyen kedvük van aznap, ezt az ember látja, megérzi! A nők valahogy méltóságteljesebbek, harciasabbak, magasabbra emelt fővel járnak, ha lehet így mondani. Illedelmesebbek. A férfiak java része ezt sokkal nehezebben viseli… Van köztük néha olyan is, aki kedvetlen, konok és dühös, néha mondanak mindenfélét, veszekedni akarnak… Tudom, hogy nagyon nehéz nekik, de nekem sem mindegy, nézem, hallgatom őket, de nem tehetek többet annál, amit teszek, hogy segítsek rajtuk. Vannak napok, amikor az emberek elveszik az ételt, aztán még sokáig ott maradnak a pult mellett, és mesélik az élettörténetüket… Miközben az ételt osztom, megosztjuk a bánatunkat is. Egyeseknek elég az adag, másoknak nem. Előfordul, hogy kérnek még, de gyakran szavak nélkül is tudom, kinek kell, ha tudok és marad, legalább egy kicsivel többet adnom. Nem kell semmit sem mondania… Mivel nincs is itt mit mondani…
Az élet így akarja
Nagyon rendesek azok az asszonyok, akik a konyhán dolgoznak. Nem egy könnyű munka, nap mint nap az emberekkel… Mi elégedettek vagyunk – mondja barátságosan Gordana Dulić, aki az újvidéki ételosztásra Bakolc (Bukovac) faluból érkezik.
– Egészen Bukovacról, az elég messze van, télen is, nyáron is, autóbusszal…
– Muszáj. Az élet így akarja. Mindkét gyerekem munkanélküli, én nyugdíjas vagyok, a havi járandóságom kicsi, mi mást tehetnék. Nagy segítség ez nekünk, remélem, hogy a jövőben is ott lesz a nevünk a listán…
Szerbia a relatív szegénységet illetően vezető helyen áll Európában
Szerbia lakosainak egynegyede a 15 400 dináros havi jövedelmével relatív szegénységben él, és ezzel országunk Európában az első az ilyen típusú szegénységet illetően – jelentette ki Mihail Arandarenko, a belgrádi Közgazdasági Kar tanára.
Branislava OPRANOVIĆ
Az írás a Családi Kör július 5-ei számában jelent meg.
