Mondd, mit érlel… 2016 Szabó Palócz Attila verse

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki mindent hátrahagyva útra kél,
gyalogszerrel, vagy úszva,
lélekvesztőn kelve át a gyilkos
tengeren evezve, csúszva
szétlőtt városából menekíti
gyermekeit, családját, életét,
lesve a legcsekélyebb reményt?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek helyben maradása
nem maradt fikarcnyi sem,
fegyverektől fenyegetve
az értelmetlen öldöklés elől
menekülni kényszerült,
még ha soha sem vágyott el onnan,
hol minden őse álomra szenderült?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki menekültek útját járja,
s reményt vesztve, üres zsebbel
kóvályog a nagyvilágba’;
akinek sehol nem jut kapanyél;
a bajszán nem billeg morzsa,
s csak setét gondok közt henyél;
kis munkától megváltást remél?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki gyalog teszi meg a kilométereket,
százakat, ezreket, véres lábát
kitöri a cipő a Balkán vándorútján,
botja végére lehullott faleveleket tűz,
ha már támaszkodni sincs mire,
s útját rémült szemek kísérik,
tekintet nélkül a sebeire.

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki megmondani, felbecsülni is
képtelen már, hogy mely sebek
a mélyebbek, azok-e, amelyeket
testén cipel magával, véres bokáján,
vagy inkább a lélek sebei vájnak
mélyebb, pusztítóbb ereket a húsba,
a fájdalom nyomába.

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki a vérével hagy nyomokat
az út porában, s nem azért teszi,
mint a régi mesékben
az elkóborolt gyerekek,
hogy majdan hazataláljanak, nem;
s így megyen, nyomot hagyva,
könnyen követhetőt, a napnyugtába?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek kontinensnyi gyűlölet
kíséri reményvesztett útját,
miközben halálos fenyegetés
elől keres magának alkalmas
szállást, munkát, menhelyet;
s mit érlel meg benne a sors,
vajon miféle számvetést?