Sziveri János emlékének

Gyenge még a lélek,
de már edzésben,
az olcsó népszerűség máglyatüzén égve el…
Mert ma már ez egy
egészen másik Bábel itt…

A krétakörön túl még mindig van egy esélyünk,
helyrehozni mindazt, ami még helyrehozható,
és tovább rontani azon, ami még tovább rontható,
visszahőkölni önmagunktól, megfutamodni néhány
oda nem illő gondolattól, lelkesülten böfögni vissza
bármit, ami betanulható, ami jó helyen jól mutat
akár értelmetlenül is, minden értelmét (el)veszejtve,
körözni csak, méltón és meghatottan,
krizantém, borozás a gangon, bármi, amit a protokoll
még megenged magának, s nekünk is talán,
támasz a rajban, a vezető egyéniség, a csendes
és mélabús alkat, mind-mind oly könnyen tanulható,
mint egy szerepjáték az elvont homályban…
Mert ma már ez egy
egészen másik Bábel itt…

Az éjben már megint felesel az eső,
és fáradhatatlanul is rólam locsog,
de ahogy tudom én, ugyanúgy sejti ő:
térdünk nem mérce, már nyakunkon a mocsok,

mert ez bizony, ez itt mind belőlünk fakad,
s akárhányszor gyűrjük is magunknál alább,
ha néhány dicső percünk néha még akad,
akkor sem jutunk egy tapodtat sem tovább.

Mert ez bizony egy egészen más Bábel itt,
összekoccan, összeroppan a szóalak,
nem hoztam cipőt, és nem hordok lábbelit,
nem értek jelből sem, már csak a kín maradt.

Nem értjük egymást, gyerekek, oly idegen
minden idióma, bőszen sejtheti már
– ha általánosít az intenzív osztály –
minden idióta, hogy rossz irányban jár.

Nem lehet történet ennyire magyaros,
nem tudom én sem, és nem sejti még az Ég,
mert oly talány ez és annyira zavaros:
mi, magyarok, egy nyelvet beszélünk-e még?

Magyarul kondul a szó magyarnak fején,
de Bábelünk már összeroppan, dőlni kész,
tornyunk minden kövét a porba ejtenénk,
de hogy mi volt bűnünk, nem sejti még az ész.

Noé utódai a köveket hordták,
hozzád mérték magukat, versengés éledt,
konokul hitték, hogy felérhetnek hozzád,
konokul hitték, hogy felérhetnek véled,

de mi, kiknek őseit egykor felhozád,
felhozád bíz az Kárpátnak vad bércére,
mi vajon miben mértük magunkat hozzád,
mi van vajon, hát oly nagy bűnünk végtére?

…hogy azonos lőn büntetésünk léptéke,
hisz összezavart nyelvünkön magyar magyart
már meg nem ért, és nincs válasz a kérdésre,
veled versengeni közülünk ki akart…

…ki vette volna vállára a teremtést,
ki tervezte úgy, fölötted ül diadalt,
és ki tagadott meg körmölve jelentést,
hogy összezavarj vajdaságit és magyart,

hogy nyelvébe nyúlva teremts itt zűrzavart,
vesződséget, félreértést, belháborút,
büntetést – a konokságért, mely felkavart;
hogy fegyelmezd az elmét, mely már elborult?

…hogy kollektív tudatunk törd ezernyi kis
szilánkra bennünk, hogy egységre már végképp
ne leljünk, hogy bábelivé legyünk mi is…
és szétszélednünk már előttünk a térkép.

Amikor a nyelveket összezavarád,
annak mi is egy kis szeletkéje lettünk,
és magyarként leltünk magunknak új hazát,
mígnem a határt átemelték felettünk…

…mint kislányok ugrókötele, úgy pörgött
a piros tintacsík azon a papíron,
s a határőrség a szomszédba költözött;
egy idős ember azt mondta: „én kibírom”

– de jött aztán számtalan vérgőzös fordulat,
gyengélkedő lelkünk bőven edződhetett,
mindent elrontanunk nem volt egy pillanat,
s nem tudni már, mikor és hol kezdődhetett,

de a konokságunk egyszer csak szemet szúrt,
amikor összemértük magunkat véled,
így épültek a légváraink pimaszul,
mígnem nyelvünket ezer darabra tépted.

S magyar magyarnak szavát már nem értheti,
ma csak elbeszélni tudunk egymás mellett,
csak dühöng, aki a hatalmát féltheti,
és mindent letarol a vesztébe menet.

De kérlek, lásd mellette őt is, az ügyest,
hisz itt fejek hullnak, mert nem értik a szót,
az ige elvész, de ne a népet büntesd,
csak a rátelepült hatalomgyakorlót.

Őseinket felhozád Kárpát bércére,
kérlek hát, Isten, áldd meg, áldd még a magyart
akkor is, ha vajdasági – a végére,
s Bábelét oldozod, így adj fölé védő kart,

mert

ahogy Sziveriből a halálos ágyán,
az orrából lógott a műanyag kábel,
tudta jól – tudjuk jól –, hogy legyűr a vártán,
hamar beteljesül e halálos Bábel.

…és most elcsendesülök imára kulcsolt kézzel,
mert csak az lehet bűnbocsánatra méltó,
az ősök sok vétke előttünk is ismert, de nem tudjuk még,
hogy melyik volt oly szörnyű büntetésre méltó,
hogy nyelvünket annyira összezavard,
hogy tudatunkat annyira összezavard,
hogy önismeretünket annyira összezavard,
hogy önbecsülésünket annyira összezavard,
hogy nem érti már,
rég nem érti itt már a magyar a magyarnak szavát…

ehhez bizony,
ehhez nagyon is gyenge a lélek…
de már folyamatos edzésben tartod
– tartjuk is talán, vagy legfeljebb igyekszünk –,
ennek a locsogó, fecsegő esőnek pedig
én bizony visszaszólnék,
pofáznék, mint akinek most is feljebb áll,
okkal vagy ok nélkül,
mint mindig is,
erősen, bágyadtan, bódultan
– mert ez ma már egy egészen másik Bábel itt –,
csapkodni, ütlegelni a katlant, feneketlenül,
vitában érvelni,
csapkodni az asztalt,
és a világba üvölteni a kimondhatatlant…

nyiss az esőre,
a záporra, a ködre, a homályra,
a fogaid között szorított rakományra,
amelyről úgy hiszed, a túlsó parton várnak még vele,
arra a bódulatra,
arra a szerényre,
arra a megismételhetetlen reményre,
mi ott bujkál még benned,
mint partizán a rengetegben…

nyiss a locsogásra
(ne is gondolj másra…)
adj a fecsegésnek tág teret,
vagy szívd vissza mind,
gyomláld ki lelkedből azt, ami ott legbelül, a bensődben is eltemet,
vesd a falnak a hátad,
hiszen ma még a krákogó varjú is bátrabb,
mint a homályban elgyengült lelked,
a lényedet edző, félelmed pedző,
csak azt lesi már,
mikor durran a kezedben a pezsgő,
hogy koccintásra hívjon az ámulat nevében,
s amott már csillan is a kristály…

…csak a gerezdje vagy,
csak a lehántott héja lehetsz ennek a történetnek,
talán csak túl sokat ittál…

…és a szavad sem érlel már sokat…

de vajon hogyan is érlelhetne,
ha nem ér el másokat Bábel börtönében…

nem érlel bölcselet,
nem hallik szonáta,
mert ez már egy egészen más Bábel itt…
felismerni magunkban a reményt,
az lenne csak nagy lelet,
a régészet csodája…

…ezért hát, áldd meg, Isten, áldd meg a magyart,
akkor is, ha vajdasági – a végére,
őrizd meg a méltóságát, de áldd meg majd,
ha már nem találna gyógyírt a lelkére.

Lógjon csak orrunkból a műanyag kábel,
hisz ha őseinket Kárpátnak bércére
felhozád, szűnjék most e halálos Bábel,
s nem isteni lesz e népednek mércéje,

nem leszünk tán a hűtlen és hitetlen hordád,
legyűrni téged – e vágy újra már nem éled;
nem hisszük konokul, hogy felérhetünk hozzád,
nem hisszük konokul, hogy felérhetünk véled…

…halk imában csak annyit még,
hogy
áldd meg, Isten, a magyart, akkor is, ha vajdasági…
áldd meg, Isten, a magyart, akkor is, ha délvidéki…
és nyújts föléje védő kart,
ha hangja oly üresen kondul, hogy már a saját szavát sem érti…

Mit összekuszált már a zord politika,
gyötrőbb, mint kórházban a műanyag kábel,
de mint a haldokló utolsó imája,
talán gyógyítható még e halálos Bábel.

Mert mint a haldokló utolsó imája,
úgy fecsegnek itt most ezek a sorok is,
bocsánatot remél, megváltását várja,
s már szemfedőt rendel a kedves rokon is.

S ha remélhetem, hogy a Bábelünk szüntesd,
egy esélyt tán még kaphatunk, egy utolsót,
s csak annyit kérek még, ne a néped büntesd,
csak a rátelepült hatalomgyakorlót.

Gyenge még a lélek, de már jókora edzésben,
talán lesz erőnk okulni is ebben a bábeli büntetésben