Hetven éves lettem a minap. Egyesek legyintenek és csak annyit fűznek hozzá epésen: VOLT – mintegy utalva arra, hogy az én időm lejárt (a napokban láttam Kalmár Zsuzsa Karádiját). Ez nem is volna baj, hisz voltam falusi tanító, általános iskolai tanár, hosszú éveken át iskolaigazgató, majd ismét tanító, a Városi Tanács tagja, elnöke, polgármester, a VMSZ Oktatási Bizottságának elnöke és végül, negyven munkaév után nyugdíjas. VOLTAM mindez, és nem szégyellek semmit sem abból, amit tettem és ami voltam. Voltam és vagyok büszke férj, családapa, két tehetséges, dolgos gyermek édesapja, öt gyönyörű okos unoka nagyapja.
Mit akarok még? – kérdezhetnék joggal. Nem volt még elég? Miért vállaltam újabb jelöltséget az MNT-választásokon? Egyszerű a válasz! Azokat a képzett, okos fiatalokat, akikre számíthattunk volna, elűzték az országból. Akik önös érdekből behódoltak, azoktól nem várhatunk jobblétet, hiszen számukra a saját egzisztenciájuk mindennél fontosabb. A leckét megtanulták. Hajbókolni már tudnak. Azokat, akik szembeszálltak az ilyen elvárásoknak félretették, kizárták, kiutálták. Olyan harcos, képzett fiatal kevés maradt az országban, aki harcba tudna szállni egy másmilyen, becsületes kisebbségi politizálásért. Ebből következik az, hogy nekünk a VOLTAK-nak össze kell fognunk az ittmaradottakkal és tenni közösen a dolgunkat, családunkért, nyelvünkért, nemzetünkért, felhasználva minden tudásunkat tapasztalatunkat.
Én úgy érzem, tudok még tenni egyet és mást.
