Behajolok a képbe s arcomnál
megáll a Nap, mintha te volnál.
Az utcán senki, csak a délután
gyalogol négy ludunk után.
Nézd, mielőtt szerettél volna,
itt folyt a gyerekkor folyója.
Homokjába halat rajzoltam:
ússzon az elképzelt habokban.
Az öröklét is idefénylett,
mint mennyei tükör-csendélet.
Nem tudtam, hogy felnőtt leszek
s halált iszom, követ eszek.
Jó volt itt szegénynek is lenni,
mezitláb záporban kerengni –
ha anyám nem sírt volna annyit,
szegény maradtam volna mindig…
Zöldek a lombok, mint az álom
ökrei – ballagnak át az árkon.
Időm kevés van emlékezni,
tégedet lehet csak szeretni
s nézni e szalmasárga utcát,
mint az életet… elejét, hosszát,
s hallgatni, hogy a jegenyék
hogyan szülik meg a zenét.
