Egy boltíves szobáról álmodom,
hol száz szilánkból lennék büszke egység,
és lépteimtől zengene a padlat.
Köröttem kristályfényű, langymeleg lég,
avítt ereklyék és oltáros ablak.
Konok magányom néma lenne s ódon,
tömény falak közt, hol szomszéd se szól át,
búját zokogva, és a tornyos órát
velencés mór verné a kis komódon.
Ajtómon torlasz lenne, cifrazárú,
s a függönynél, hol gyenge szél szivárog,
végignéznék, mint száműzött királyok,
a vásáron, hol megrohadt az árú.
Vén nénék álma közt az éjszakában
élnék így, almák hűsölő szagában,
s leanderem virulna, hosszúszárú.
Szelíd sört innék, melyen könnyű hab forr,
olvasgatnék, pipázva meg-megállnék,
s a bolton járó sok tótágas árnyék
futó során merengnék alkonyatkor:
jól tudva már, hogy minden egyre megy.
