Szabadka város több piacán is átalakításokat jelentett be a Szabadkai Piacok Kommunális Közvállalat: a tervek szerint megújul a Tejpiac, a Tesla telepi piac, felújítják a Majsai úton levő piacot, illetve áthelyezik a nagybani piacot is. A Szabadkai Piacok Kommunális Közvállalat ezeket a befektetéseket azzal a céllal tervezi, hogy a vásárlókat visszavonzza a termelői piacokra. A piacokon asztalt bérlők száma az elmúlt egy évben 10–15 százalékkal csökkent, de kevesebb a vásárló is, mert sokan külföldre költöztek. Az elvándorolt szabadkai vásárlókat turistákkal váltanák fel, többek között ennek érdekében is fejlesztenék a város központjában lévő Tejpiacot, amely bejáratának látványosnak kell lennie, hogy mindinkább odavonzza a turistákat is, ugyanis a szomszédságban két turisztikai látványosság is van, a Zsinagóga és a múzeum.

Károly zöldségféléket és almát is árul a nagybani piacon. Láthatóan unatkozik, mert nincs vevő, a többi árussal beszélgetnek a nem túl rózsás jövőjükről. Látják, hogy szinte feleslegesen állnak kinn órák hossza óta, mégsem pakolnak össze, nem mennek haza. Vezetéknevét nem árulja el, alig akar nyilatkozni, de amikor szóra bírom, dől belőle a panasz. Arról kérdezem, mit szól a bejelentett újításokhoz. Azt mondja, azok teljesen feleslegesek, a fiatalok mind elmentek, a nyugdíjasok pedig egy héten egyszer mennek a piacra bevásárolni.

– Ennek a piacnak vége van, nincs vásárló. Se vásárló, de árus se. Ha szétnézünk, jobbról van a Tibi, balról még három árus… Ez tönkrement, hiába nagybani piac, itt semmi forgalom nincs. Elmentek az emberek, nagy boltok nyíltak, azok olcsóbban tudják adni az árut, amit ki tudja, honnan hoznak, és mivel permeteztek. Ők adhatják olcsóbban a terméket, de én abba nem férek bele. Én is azon vagyok, mint itt a többiek, hogy beszüntetem a termelést, elmegyek dolgozni az ipari zónába. Van még öt évem a nyugdíjig.

Kérdem tőle, hogy idén tervezi-e még bevetni a földjét, vagy pontot tesz a termelés végére.

– Hát, bevetem még az idén, de folyamatosan csökkentem a bevetett területet, mert nincs miért. Akiknek van 500–1000 hektár földjük, azok labdába tudnak rúgni, de mi, kicsik nem bírunk. De azt is tudjuk, hogy azok hogyan művelik a földet, ott nincs kézi munka. Ők „herbicideznek”, mi pedig a kézi munkával nem tudunk fennmaradni. Csak, ha mi is folyamatosan permetezünk, de annak meg mi értelme? Például zöldséget, sárgarépát termeszteni vegyszerek nélkül rengeteg munkával jár. Ki fizeti ezt meg?

Távozóban még megállapítja, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok.

– Nem tudom, mi lesz itt, ez nem jó felé vezet senki számára sem.

Hetven felett is muszáj dolgozni

Dudás Katalin almát árul, 30–40 dinárt kér kilójáért. Ha többet visz az ember, jelentős árengedményt ad, csak ne rohadjon rá. Lemondóan legyint, amikor arról kérdezem, mennyire elégedett az alma árával.

– Kész ráfizetés. Dobáljuk ki az almafákat. Már harmadik éve nem jön be az, amit belefektetünk, így meg csak tönkremegy ebbe az ember. Sajnos ez van. Nem tudom, hogy a fiataloknak könnyebb-e. Mi már idősek vagyunk ahhoz, hogy korszerűsítsünk, hamarosan be is fogjuk szüntetni a termelést. Ez a terv. Ha lehet, akkor kiadjuk a földeket. Mindketten túl vagyunk a hetvenen, de sajnos még muszáj dolgozni, mert kettőnknek húszezer dinár a nyugdíja, és ebből nem tudunk megélni. Ezért még egy kicsit csinálni kell – panaszolja.

Ladócki Margit áll a színültig teli almás ládák mögött. Gyönyörűek az almák, az ár nevetséges, de vevő alig akad.

– 20 000 euró veszteségünk van idén csak az alma alacsony ára miatt. Ennyit számolt ki a fiam. Tizenkét hektár almásunk van.

Kérdezem, ha ekkora a veszteségük, akkor miből fognak idén befektetni a termelésbe, honnan teremtenek elő pénzt.

– Magunk sem tudjuk, egyikből tesszük a másikba. Most a krumplinak reális az ára, abból fektetünk majd a gyümölcstermesztésbe. Aztán meg hallgatunk, mert sem támogatást, se semmit nem kapunk. Harminc hektáron termelünk, az állam minket nullába vesz. Akinek párezer hektár földje van, az érvényesül. Mi nem.

Amikor a jövőről kérdezem, szinte megbánom, hogy feltettem a kérdést. Egy olyan jövőt vetít elém, ami nem csak az ő családja számára kilátástalan.

– A fiam akarja csinálni szegénykém, nagyon akarja, de ő is azt mondta már a múltkor, hogy fogja magát és elmegy külföldre. Pedig hűtőházunk van, mindenünk, gyönyörű gazdaságunk, és mégis. Mi már hatvanon túl vagyunk. Mi már mit tudunk kezdeni egyedül? Semmit. A nyugdíjam 11 500 dinár, harminc évig fizettük a nyugdíjalapot. A mezőgazdasági termelők szánják rá magukat legutoljára, hogy elmenjenek, mert bennünk van a legnagyobb kitartás, mi mindig azt erőltetjük, majd jövőre jobb lesz, majd ekkor jobb lesz, majd akkor… Áh, dehogy lesz! – legyint lemondóan.

Enni kell…

Idén drágább a krumpli, a hagyma, a zöldség, mert kevés termett. Egy idősebb hölgy a vasárnapi ebédhez vásárol épp zöldséget, sárgarépát. Tisztában van azzal, hogy a zöldségek drágulását a kedvezőtlen időjárási viszonyok befolyásolják, nem a gazdák nyomták azt fel önkényesen.

– Drágább, mint tavaly, de akkor nem ilyen időjárás volt. Valamennyivel többet költök most a konyhára, de a termelőket is meg kell érteni, ezért mind meg kell dolgozni. A Jóistennek nagyon nagy beleszólása van a termelésbe.

Fiatalasszony lohol a férje és a fia után a piacon. Az asszony kezében a saláta, zöldség, a férfi egy zsákban krumplit cipel.

– Hatszáz dinárért vettük a tíz kilót krumplit – mondja az asszony. Ahhoz képest, hogy március van, ez egy elfogadható ár, teszi hozzá. Kérdésemre, hogy változtatott-e a menü összeállításán a drága hozzávalók miatt, az asszony ingatja a fejét, hogy nem. – Többet költök, de ugyanúgy főzök, mint mindig. Enni kell.

A riport a Családi Kör 2019. március 14-i számában jelent meg.