Aztán jöttek mások, és
ugyanezt tették.
Nem szólt ránk senki,
puhán hagytuk még
előző nap a földet, és ástunk.
Nem is kérdezték, miért –
pedig nem volt alattunk
temető, sem barlang.
Hirdettek már mást is
az újságokban,
mi pedig végigástuk az
éjjelt, azután ásítottunk,
újra ástunk.
A kérdések tajtékai kalodákból
topogtak –
mi pedig ástunk.
Narancsot izzadtak
a fák valahol egész
máshol, messze a jégtől
és a hótól – bizonyára
örülnének egy jégesőnek,
de tőlünk ezt sem
fogadták el.
Csak ledobták a pokrócot,
ráalvadt borosüvegükre
a sötétség; az ital
visszarántota beléjük
a szólni kívánt hangokat,
míg mi ástuk a puha
földet.
Aztán jöttek mások, és
ugyanezt tették.