A kivándorlóknak
Hova mentek, minek?
Hazát kerestek, termőbb földet,
Mint amilyen itt van, ennél különbet?
Hí a szerencse, vonz a vágy,
S hajókötéllel a zsarnok remény
Rángat a ködlő távol peremén.
Dúsabb a föld, puhább az ágy,
Melyen elalszik ott a vágy?
De hány remény, oh mennyi vágy,
Szakadt inakkal ténfereg,
Hogy szánja a vak rengeteg,
A bús, komoly, évezredes.
S a tekintet elrévedez
Az ég ringó, kék köntösén.
És sírva jár a gondolat,
Bejárja ott a partokat
És hasztalan keres, kutat
Visszavezető új utat,
Nem lel sehol. A tenger úr
Tekintete a szívbe szúr;
Gúnyol panaszt, keserveket,
S a rajta lovagló szél felnevet,
Hogy becsapott mind titeket.
Hova mentek, minek?
Erdőt, vadakat irtani?
Tüzes sárkányokkal birokra kelni?
Viperákkal maró mérget nevelni?
Ahol fejeteket lehajtanátok,
Gyilkos féreg pislog rátok.
Vasárnap ott nem kong a kis harang,
Ünnepi misére nem hí a hang.
S vasárnap délután
Ártatlanul, sután
Nem filkózik a banda,
S nem veri az asztalt kacagva.
Ott nincs kis házikó,
S eresz alatt fecske,
Fehér, kövér kalács, se
Fehér, friss, kis cipó.
Minek mentek, hova?
A sors oly mostoha
Itt, hogy koldusbot és tarisznya
Vágyatokat nem rántja vissza?
A messzeség, a végtelen,
Változtatni az életen;
A szabad érzés, gondolat
Csábító karja hívogat?
Ha szabadságvágy lobog bennetek,
S az húz el innen, akkor menjetek!
Temerin, 1925
