Ó te jámbor, bátor ember!
Lásd harminckét éved elszelelt
De lassú örökbe már csak a fém nyújthatott.
Mint mikor hideg vized a forró üvegre cseppentetted
Tüzes lényed is csak a sín vasán roppanhatott.
Ki is voltál te, ki hangja
Ott dübörög most is száján
Egy századnyi árva millióknak?
Gyöngybetűkkel írt a sár falán.
És neved lett a testamentum:
Így élt nézd az ember
Egy nagy kerék alatt
Őrölte őrülve
Míg csak a hit maradt:
„Ez talán az élet. –
Az álmos szédülés.”
De szép körhintáján már csak a halál forgat.
Ki voltál?
Egy
Ki szívén ezret hordozott
Kin most sok ezer szív
Mi mind megosztozunk.
Még föl sem érted az ág legalját
De óriás voltál
Nagyobb a Férfinál
És legtisztábbnak köztünk
Gyereknek maradtál.
Istenem hogy szenvedtél kis gyönge testeden
Mely mint a cinkelába, oly törékeny
Akár a hó: a boldogság megolvadt pilláidon
Kénes könnybe zárult: apró ,sós ,fagyos.
Lám hogy bántak veled, az igazzal: mostohán.
Rád aggatták hegyes szarvuk
Mert bántotta szemük fényes glóriád.
Megvertek és rád rivalltak:
„Hagyd a buktát!
Finom cukrot!
Ki nem köpöd?!
Te meszes, te tolvaj!”
Hittél nekik és hallgattál.
Maró dohányra gyújtottál.
Simulj belénk bájos ifjú
S mi vállra kapjuk az apró termeted
Vigaszt várva
Bús utat
De fönt nevetsz nyakunkon
S vígan játszogatsz.
Most szégyenkezünk csak hogy nevettünk
A balga ,csacska ,nagy diák
Naiv ésszel, sután
Mert nem ismertünk boldogtalant.
„Tudod, hogy nincs bocsánat.”
Hiába mar át már ma minden szavad
Meztelen, magán
Mi benned jajgatunk
Mert már nem kiáltasz.
De szívünk hegyén te épp csak egy mosolyt, ha villantsz.
Mert maró dohány helyett végre
Édes cukrot szopogatsz.
