A focista íróknál mindig közelebb álltak hozzám azok a szerzők, akiknek szövegeikből dübörög a nyers, színhús rock ’n’ roll. Nyilván azért, mert gyerekkorom alapzaját nem(csak) a pattogó bőrlaszti adta, hanem Iggy Pop, a Sex Pistols, a The Clash, a Ramones és sorolhatnám még hosszasan, ha ugyan nem félnék attól, hogy ez a névsorolvasás egy idő után átcsapna valami ócska punk hitvallásba. Ugyanígy nem lenne szerencsés tablószerűen felsorakoztatni azokat a költőket, prózaírókat sem, kiknek művészeti alapanyagát a zene adja, s akik szintén megkerülhetetlenek számomra. Egyet emelnék ki most csak közülük, Marton László Távolodót, hiszen ezúttal az ő legújabb könyvét, az Alulnézet címűt ajánlom olvasóimnak.
Már pusztán a kötet megjelenésének híre felpezsdített, mert abszolút vevő vagyok arra a sajátos mixre, melyet a szerző a szövegeiben rendszerint alkalmaz, s amelyben hasonló arányban van jelen az elismerésre méltó lexikális tudás és a mélyen szubjektív történetmesélés, a „folyamatos múlt” misztikuma.
És ha már mixet említettem, sietve hozzáteszem azt is, hogy az Alulnézet műfaji szempontból sokkalta heterogénebb, mint Marton László korábbi kötetei: olvashatunk benne esszét, koncertbeszámolót, lemez- és könyvismertetőt, riportot, interjút és szépirodalmi igényű rövidprózákat is. Ez a sokszínűség azonban egy cseppet sem zavaró, sőt, így áll össze, így mutatkozik meg teljes valójában a Távolodó-univerzum, amely már rövid távon képes az olvasót lehengerelni. Hosszú távon meg katarzis.
A könyv első fejezete (Mindig hetvenhét) a huszadik századi (rock)zenetörténelem bűvös esztendejét idézi meg négy remekbe szabott írás segítségével, amelyeket először jómagam is a dunszt.sk portálon olvashattam. Punkkal kezdünk, naná, méghozzá nem is akármilyennel, Richard Hell garantálja, hogy megfelelő legyen a felütés: „I belong to the blank generation”. Az üres vagy más értelmezés szerint átkozott nemzedék gondolata több mint negyven éve – de írhatnék nyugodtan száznegyvenet is – folyamatosan aktuális, legfeljebb az artikuláció változott ennyi idő alatt. Erre a folyamatosságra, a „no future” örökérvényűségére mutat rá Marton a Beat, blank, punk című szövegben, hogy aztán nem sokkal később egy nyár erejéig elmerüljön a diszkókultúrában. Egyébként ez („A gyűlölet nyara” a diszkóban) az egyetlen olyan írás a kötetben, ami témája miatt nem tette lehetővé számomra a benne való teljes feloldódást. Ám némileg kárpótoltak az ehhez hasonló sziporkák: „Münchenben Giorgio Moroder lett sztárcsináló guru, aki Donna Summert egy tizenhét perces orgazmushoz juttatta a Love To Love You Baby című számban”. Ugyancsak említésre méltó az első fejezet korabeli pol-beatről szóló esszéje, amely azon túl, hogy egy kevésbé ismert és feltérképezett világba kalauzolja a magyar zenekedvelő olvasót, egy kis ízelítőt nyújt abból is, miként viseltetett az államhatalom a képzőművészeti és színházi, később a népzenei csoportosulásokkal szemben. Minderről a szerző a rá jellemző fanyar humorral és iróniával ír – emlékszem, az egyik kommentárján közel két éve órákon át nevettem. De ezt teszem most is. Hogy miért? Mutatom: „Szegény táncházasok is megkapták… »Basznak a zongora alatt« – próbált egy jelentés betenni Sebőéknek, pedig a Kassák Klubban csak pianínó volt”.
A második fejezet – amelynek címe a kötetével azonos – nyolc jól adatolt esszéje az úgynevezett kelet-európai rockzene születését mutatja be. És ez esetben a „rockzene” definícióját a szokottnál egy kicsit tágabban szükséges értelmeznünk. Az olvasók többek közt megtudhatják ezekből a szövegekből, hogy mi fán terem a csehszlovák beat, az orosz új hullám, a román progresszív rock, a keletnémet underground-rock-kabaré-opera, a lengyel punk, a bolgár hardcore, a magyar szutyok-punk és persze a jugó rock. A bőség zavarában szinte lehetetlen eldönteni, mely írásokat lenne célszerű ezek közül részletesebben bemutatni. Annyi bizonyos, hogy mindegyiküket érdemes több napon át emésztgetni, az elejtett információmorzsák mindegyikét felcsipegetni, a felsorolt zenekaroknak és lemezeknek jó stréberként utánajárni. Ezt teszem én is már hetek óta – különösen a lengyel punk és a román rock ’n’ roll tárgyában íródott anyagok nem hagynak nyugodni. De erős a gyanúm, hogy Nina Hagen fekete korongjai is hamarosan fel fognak kerülni a lemezjátszóm tányérjára. E szövegek egyik tanulsága talán az lenne, hogy a rock ’n’ rollt mindig valamiféle krízisállapot, az elértéktelenedés érzete, illetve a léttér beszűkülésének tapasztalata hozza létre, és ilyen viszonyok között teljesedhet ki igazán. Túl azon, hogy a rock „egyetemes világnyelv” (ahogyan McLuhan mondotta volt), maga a zsigeri létezés, a szűnni nem tudó életerő, amely a legmostohább körülmények között is utat tör magának.
Ez a tapasztalat jelen van a Távoli most című fejezetben is, amely 2008 és 2018 között született interjúkat, koncertbeszámolókat és recenziókat gyűjt egybe. Mindjárt az első írásból megtudhatunk valami fontosat Marton alkotói technikájáról, szövegeinek geneziséről is: „izgat a nosztalgia, másrészt meg még inkább izgat az a kényszer, amikor hátra kell fordulni, szembe menetelni, hogy elvarródjanak azok a szálak, amiknek elvarródni muszáj”, írja. E gondolat mentén bátran állíthatjuk, hogy a könyv ezen ciklusa a múlttal szembe menetelés, de ugyanakkor a múlt továbbírásának fejezete is. Szó esik itt ugyanis örökre elveszettnek hitt, végül mégis bepótolt koncertélményről (Eric Burdon & War), egy fantázialemezről, amelyet körbeleng a „mi lett volna, ha” szellemisége (Illés: Goodbye London), lezárásról és az újrakezdés lehetőségeiről (Orfeo zenészcsoport és Trabant), na meg arról, hogy minden halálon átsüt az élet nagyszerűsége (Patti Smith ljubljanai koncertje). De olvashatunk a „dühöngő, önpusztító, gátlástalan, kegyetlen énekesről”, azaz Iggy Popról és Lou Reed halotti maszkjáról is. (Hozzáteszem: Marton László Távolodó Lou Reed-nekrológja szerintem az egyik legszebb mind közül.)
Végezetül egy közszolgálati bejelentés: a bakelitszomj – akárcsak a múlt – korántsem ért véget. Szerzőnk ugyanis véresen komolyan vette a tavaly nyári zenés Facebook-kihívást, minek nyomán 9 + 1 („A tízedik – az utolsó – album végtelen.”) lemezről olvashatunk az Alulnézet lapjain érzékletes, magánmitológiai elemeket felvillantó történeteket. És milyen jó, hogy itt vannak ezek a bónuszfutamok! Ami pedig még ennél is biztatóbb, hogy három ponttal ér véget a könyv… Várjuk tehát a folytatást!
Barlog Károly
A recenzió a Családi Kör 2019. április 25-ei számában jelent meg.
