Mindössze 48 éves korában, szívinfarktusban hétfőn elhunyt Térey János, író, költő, aki decemberben a Magyar Tanszék vendége volt. Az előadáson elhangzottak egy része a Családi Kör hetilapban jelent meg január 17-én. Ezzel az írással emlékezünk Térey Jánosra.
Zombikról, egy Claudiopolisnak nevezett furcsa városról és más furcsaságokról ír regényében Térey János költő. Az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének Kontaktzóna című műsorában, december 5-én megtartott beszélgetésen szólt arról is, hogy őt irodalmi szempontból nemcsak a múlt, de a jelen is legalább ugyanolyan mértékben foglalkoztatja. Mikszáthot mi inspirálta arra, hogy az országgyűlési üléseket rögzítse? Jókait mi inspirálta, hogy saját korának társadalmát ábrázolja? – tette fel kérdéseit a szerző, akivel a rendezvényen Bordás Sándor beszélgetett.
A beszélgetés címe arra, a már kötetcímek alapján is feltűnő jelenségre utal az életműben, hogy a szövegek többnyire egy-egy személyhez, helyhez kötve, egy bizonyos hangsúlyosan nevesített nézőpontból szólalnak meg. Ember és táj kettőssége, kölcsönös viszonya az életművet végigkísérő kérdés, valamint a legutóbbi regény, a Káli holtak visszatérő témája is. Miért foglalkoztatják a nevek és helyek konstellációi, az ember a közegében? Mi az oka annak, amit korábban úgy fogalmazott meg, hogy „nálam soha nincs táj ember nélkül”?
– Mint mindennek, alighanem ennek a kíváncsiságnak is a gyermekkorban rejtőzik az eredete. Nagyon sokszor kaptam magam azon, hogy a helyszínek fölkeresésével tudom meghatározni utólag, milyen dolgok történtek velem, velünk. Az ifjúságom helyszínei például világosan visszaidézik azokat a személyeket, családtagjaimat vagy akár közszereplőket is, akik már nem élnek. Vagy az iskoláim jócskán megváltozott, de még álló épületei idézik meg a bennük zajlott eseményeket, és itt nemcsak a tanórákra gondolok, hanem a hetvenes évek Magyarországának közérzetére.
Debrecennel is foglalkoztam már egy egész könyvben, ez volt a Jeremiás avagy Isten hidege című misztériumdráma. Egy Debrecenben játszódó, több stációból álló misztériumjátékot gondoltam el, amelyik a soha meg nem épült helyi metró állomásain játszódik a jövőben. Tehát a város mély rétegeiben, kollektív tudattalanjában járunk, holtak között is. Épp mostanában foglalkoztat ez az előbb említett korszak, a hetvenes évek. Írtam egy önéletírásnak tekinthető szöveget, ez jelent meg a novemberi Alföldben, és olyan emberek is reagáltak rá, akik soha semmire nem szoktak. Kellene még írnom a hetvenes évek Debrecenjéről. Az volt a kiindulópontom, hogy nem emlékszem szinte semmire. Édesapám szigorú, tiltó, korlátozó szülő volt, nincs már közöttünk. Az utolsó évekre a kapcsolatunk is rendeződött, de annyira rávetette az árnyékát a kamaszéveimre, hogy a traumákkal együtt törlődött sok szívmelengető esemény is. Jó pár év eltelt azóta, és változott a helyzet. Mintha helikopterrel cirkálnál egyetlen pont fölött, és mindig más irányból látnád. Vagy minden ásatásnál másféle emlékréteg kerülne elő. Vannak makacs dallamtapadások a fiatalságból, és ezek néha nem a legjelentősebb eseményekhez kötődnek, de hogy minek van életre szóló jelentősége, az mindig utólag dől el. Azt mondom, hogy alkati hajlandóságom szerint én urbánus alkat vagyok, de közben a kamaszkori nyarak mégiscsak egy Debrecen melletti falucska mellett, egészen falusias környezetben teltek. Kertekben, erdőkben, földeken. Apámnak fontos volt a föld, talán mert elveszítettük, elveszítette ez a család a kommunizmusban a városi házat, a tanyát, a földet, és a hetvenes években, amikor valamennyire konszolidálódott a famíliánk, akkor több testvér vásárolt földet ugyancsak Debrecen mellett. Valamiféle menekülés volt ez a Kádár-kori Magyarország szürkeségéből. De ugyanolyan téves döntésnek bizonyult, hiszen földművelő kedve és szakértelme csak apámnak volt, ezek híján mi, többiek tanácstalanul álltunk a birtokon.
A 1990-es évek elejére esik a költői indulása. Az első verseskötetek jellemző vonása a versbeszéd megújítása, a pesti, köznyelvi szleng lírába emelése és némi „természetes arrogancia”. Igen gazdag életmű ez: húsznál is több önálló könyvből, verseskötetekből, több rendes vastagságú (többnyire verses) regényből és drámákból áll az eddigi Térey-opus. Mitől és mikortól tartotta kihagyhatatlan megszólalási formának mégis a regényt, akár költőként is? Hisz az első „regénye” a 2001-es Paulus szintén verses formájú.
– Sokkal előbb írtam regényt, mint verset: hétéves koromban. De az töredékben maradt, és különben is mese volt. Aztán novellákat írtam, verset nagyon sokáig nem. Én tényleg nem készültem soha irodalmárnak, költőnek meg aztán különösen nem. Építésznek indultam, édesapám műszaki ember volt, gépészmérnök a vasútnál. Édesanyám orvos, úgyhogy volt odahaza könyvtár, nem jelentéktelen, de nem is kiterjedt, és nem volt semmiféle sugallat, amelyik engem a művészet felé irányított volna. Ennek ellenére az íráskészségem megmutatkozott. Kiskamaszként is jólesett gördülékenyen megfogalmaznom ezt-azt. Sokkal könnyedebben írtam, mint most. Mindezt elhessegettem egészen tizennyolc éves koromig. Majdnem minden barátom, akivel akkoriban leveleztem – hiszen mi még nem e-maileket írtunk, hanem négyforintos bélyeget ragasztottunk a borítékra a nyolcvanas években –, majdnem mindenki küldött nekem zsengéket. És el voltam képedve, hogy milyen jók. Tóth Árpád-utánérzések voltak ezek leginkább, valamiért őt és Radnótit utánozták a tizenévesek a legtöbben az akkori Magyarországon. Aztán rájöttem, hogy ilyet én is tudnék, de megijedtem, amikor először szembesültem vele elsős gimnazistaként, hogyan fest például az aszklepiadészi strófa szerkezete, az egyes sorfajok, tehát a rövid és hosszú szótagok váltakozása. Meglepődtem, hogy ennek segítségével valódi emberi mondanivalót is tudunk közvetíteni anélkül, hogy megbicsaklana a metrum, és hogy derékba törnénk a mondandónkat: nos, ezt elképzelni sem tudtam. Aztán kiderült, hogy ez tanulható, ez a része legalábbis, de ha nincs egy eredendő alkati rokonságod, ha nincs képesség, akkor nincs az a tehetséggondozó intézmény, amelyik írót teremt valakiből, aki nem született annak. Akad pálya, amelyik tanulható, az írás csak részben.
Én azt is megértem, aki azt mondja, hogy csakis szabadvers létezik, és hogy a múlté a kötött forma, de ez a szlogen nagyon sokszor csak kibúvó arra, hogy még kipróbálni se kelljen a kötöttségeket, mert mi van, ha botfülünk van hozzá – jobb erre nem rájönni, ezért csak szabadverset írunk egy életen át. Ha én nem próbálom ki magam bő negyvenévesen ebben a regényben, akkor sohasem tudom meg, milyen egy nem verses regényt végigírni. Persze, a fogadtatás minden esetben abból indult ki, hogy én költő vagyok, nem is lehetek más, hiába gondolok el egy faltól falig prózát, maradok költő a szűk kis skatulyámban. Mindent ehhez képest mértek, és amennyire ez vicces, ugyanannyira szomorú is, mert ezek szerint azon múlik az üdvösségem, hogyan tördelem a soraimat. Ugyan már!
A Káli holtak című legutóbbi regénye egy 21. századi történet, amelynek hőse egy Csáky Alex nevű fiatal színész, akivel épp egy zombisorozatot forgatnak a Káli-medencében. A cselekmény sztárrendezője fekete-hegyi, Balaton-környéki birtoka akkora, hogy az csak kormánykapcsolatokkal lehetséges. Fontos Önnek az irodalmi véleménynyilvánítás közéleti, mondhatni valóságízű témákkal kapcsolatban is? Miért ír valaki aktuális közegéről, a mai Magyarországról regényt?
– Amíg egyetlenegy olyan olvasód van, aki örül a könyvednek, érdemes volt megíródnia. Tény, hogy túl sok tabut sért ez a regény, éppen liberális tabukat leginkább, de nem csak azokat. Nem véletlenül keltett zajos visszhangot. Igazság nincs, vélemények vannak. Tanulsága a legkomiszabb bírálatnak is van, de nem érdemes túlzott jelentőséget tulajdonítani neki, ha agyondicsér vagy szid a sajtó. Nem a kritikába szoktam belehalni, és nem a kritikától repülök. Sajnos, a nyomtatott kritikát manapság a szakma írja a szakmának, közönségorientáló hatása jóval csekélyebb, mint, mondjuk, a kilencvenes években. Nem a provokáció volt a célom, hanem bizonyos tabuknak vagy lezártnak tekintett témáknak az újrabeszélése, javaslat arra, hogyan beszéljünk róluk. Ilyesmi például Trianon ebben a könyvben. Itt egy olyan Hamlet-rendezésről értesülünk, amelyik Kolozsváron játszódik 1918 és 1920 között, tehát az impériumváltás idején, ehhez képest van berendezve a színpad is, tehát Claudiopolisnak nevezik ezt a várost, Claudius nevezi el saját maga után egy pimasz ötlettel, és így tovább. Tehát a házsongárdi temetőben bukkannak fel a sírásók, illetve itt gurul Yorick koponyája is. A zombitéma önmagában sérti sokak prüdériáját, sokak fülének disszonáns, nem irodalomba való, valahogy ettől tisztátalan lesz sokak szemében már pusztán a problémafelvetés is. Maga az ötlet komolynak indul. Azt ábrázolom, hogyan siklik zátonyra egy jó szándékú, jó ideából kiinduló tévésorozat egy kereskedelmi televízióban. Tehát a Káli-medence őslakóit valóban kiirtotta vagy megritkította a török, a hódítás idején valóban fölperzselték ezeket a falvakat, nem mindegyik népesült be újra. Magyarország legszebb tájáról beszélhetünk, vulkáni környék, de vannak nagy mészkőhegyei is, szőlők, borvidék, pincék, vincellérházak, most pedig az új magyar középosztály kedvenc nyaralóhelye, sokan járnak, illetve járunk ide. Így jött az ötlet. Nincs óriásplakát ezen a tájon, odafigyelnek rá, hogy változatlan maradjon, de a profitszerzés mégiscsak meghatározó. Nem minden biofarm vagy gazdaság, és nem minden vendéglő azért nyílik, hogy szépítse, gazdagítsa ezt a vidéket, de ez legalább nem titok. Ezer más titka is van ennek a helyszínnek, például ezek a bizonyos káli holtak. De aki itt elakad, hogy uramatyám, mit keres egy kortárs magyar regényben egy zombiapokalipszis, az szerintem nagyon sok ponton elakadhat még ebben a könyvben.
Márton Lászlónak van egy színházi regénye, a Ne bánts, Virág!, de ez a nyolcvanas években játszódik. Olyan könyv, amelyben nem egy Kossuth-díjas alkotó memoárját kapjuk, hanem egy huszonéves színész beszél a filmforgatásokon, a büfében, az öltözőben, a színpadon meg az ágyban szerzett tapasztalatairól, tehát az összes emberi interakciójáról. Ilyet én nem találtam. És jellemző módon a színházi világ sokkal nyitottabban és kíváncsibban áll ehhez a könyvhöz, mint az idősebb irodalmár kollégáink. Természetes, hogy mindenki a saját elvárásai és szempontrendszere szerint közelít egy-egy irodalmi műhöz, tehát aki, mondjuk, független színházban létezik, az nem fogja megtalálni saját magát egy kőszínházi regényben. Alexnek van egy vendégszereplése független játszóhelyen, egy olyan színházi guruval, akiben mindenki hisz. Ahogy a többi hősömet, őt sem egy valakiről mintáztam, hanem nagyon sok mindenkinek az ötvözete.
Volt olyan magyar rendező, aki fölismerte a saját Woyzeck-rendezését. Van olyan fejezetem, amelyik a darab különböző magyarországi színreviteleivel foglalkozik. Ezt tekinthetjük akár esszéisztikus betétnek is, hiszen a hősöm hajlamos az efféle okfejtésekre, esztétika–művészettörténet szakra járt, mielőtt színész lett, és az a fejezet egy új Woyzeck-rendezést vet össze néhány tucat másik régivel.
Mikszáthot mi inspirálta arra, hogy az országgyűlési üléseket rögzítse? Jókait mi inspirálta, hogy saját korának társadalmát ábrázolja? Az aktuális előbb-utóbb múltba fordul, történelemmé válik vagy rossz esetben megmerevedik. És a mindenkori hatalom pedig mindig érdekelt abban, hogy visszafelé megírja magának a saját múltját. Viszont a regény nem egyéb, mint teremtett valóság, kitalált együttállás vagy látomás az adott korról. Szívesen olvasom Balzac, Jókai vagy Mikszáth társadalmi tablóit, ugyanakkor szakmunkákat is. A huszadik század kataklizmáiról, különösen a két világháborúról, a válságos emberi helyzetekről hívebben értesülök dokumentumprózából, mint a filmvászonról vagy regényekből, kivétel persze akad, mint Vaszilij Grosszman óriási regénye, az Élet és sors című. Egyébként azt hiszem, hogy még a Káli holtak legádázabb bírálói is elismerték, hogy a korszak miliőjének, tehát a 2010-es évek, a NER-éra levegőjének megörökítésével nem maradtam adós.
