Mint a kavicsos part felé a hullám,
Úgy futnak a halálba perceink,
És előde helyére benyomulván
Küzdelmes láncban mind előre ring.
Az élő mag fürdik a fényözönben
Nő, megérik, de alig volt dicső,
Sanda sötét tör glóriája ellen
S amit adott, megrontja az Idő:
Lemarja friss hamvadat, ifjúság,
S ráncokat vés a szépség homlokára,
Habzsolja létünk kincsét, legjavát,
S nincs amire le ne csapna kaszája.
De bárhogy dúl is vérengző keze,
Dalomban te mindig dacolsz vele.
Szabó Lőrinc fordítása
