Keresni helyünket a világban (A teljes interjú) Születésnapi beszélgetés a 80 éves Várady Tibor akadémikussal

Jelesen értelmiségi cél és kényszer keresni helyünket a világban – de mindannyian rákényszerülünk erre életünk során, mindenki a maga módján, néha többször is. A kisebbségben élők, a mások által kavart viharokat elszenvedők és túlélők hatványozottan is. A megpróbáltatások sokrétűek, a körülmények átláthatatlanok és feldolgozhatatlanok, ezért jelzéseket keresünk a könnyebb igazodás végett. Kézenfekvő lehet olyanok tapasztalatát keresni, akik ezt előttünk többé-kevésbé sikeresen megtették. Még könnyebb persze vakon követni magabiztos vezéreket, ám ők legtöbbször szakadék felé vezetnek. Az igazi értelmiséginek ezzel szemben mindig kételyei vannak a „helyes útról” – már csak ezért sem akar népvezérré válni. De éppen ez teheti hitelessé.

A Szabad Magyar Szó az alábbi háromrészes interjúval köszönti 80. születésnapján dr. Várady Tibort, akinek a munkássága sokkal több ember (különösen vajdasági magyar) sorsot érintett meg, mint ahogyan az első pillantásra tűnhet. Már csak ezért is érdemes minél többet megtudni és megérteni egy olyan jogtudós, író, tanár, politikus, háttértanácsadó és mindenekelőtt értelmiségi pályájáról, akinek a tevékenységéről legtöbben csak felületes újsághírekből értesültek. A nyolcvanadik születésnap kiváló alkalom lehet erre.

A kérdező rendhagyónak érzi a beszélgetést, mert – a generációs különbség ellenére – saját útját is legalább háromszor keresztezte alanyának közéleti munkássága. Innen a tegeződés, valamint a személyesebbnek érezhető kérdések szelleme. Remélem, ez nem nehezíti, hanem megkönnyíti dr. Várady Tibor kevésbé ismerős arcának feltárulkozását. Az interjú dr. Várady 80. születésnapja után két nappal, 2019. május 27-én készült a professzor budapesti egyetemi irodájában.

---

A közéleti személyiség mögötti magánember

[Purger Tibor] Hogyan tárul fel olyasvalakinek az énje, akit világéletében közéleti embernek ismertek? Szinte kizárólag úgy ismertek mint Várady Tibort. Mi áll mögötte, milyen az a személyes én, amit nem ismerünk?

[Dr. Várady Tibor] – Igen, hát kicsit ingadozom, és nem könnyű definiálni azt, hogy mi az, hogy közéleti személyiség. De valóban ez is egy része az életemnek. Én a politikától tulajdonképpen távol voltam. Ezt ma kicsit vonakodva mondom, mert – különösen itt Pesten – mindenki azt mondja ő mennyire nem volt semmilyen pártnak tagja, stb., stb., úgyhogy kicsit elvész ennek a súlya. Én próbáltam a szakmához kötődni, amikor az újvidéki egyetemen indultam tanáregsédként. Akkor ez nagyon nehéz választás volt a családi ügyvédi iroda és az egyetemi karrier között, és ami döntött bennem, az a Symposion volt. Az ügyvédi iroda Becskereken volt, a Jogi Kar plusz a Symposion Újvidéken. Úgyhogy ezt próbáltam ötvözni. Na most akkor engem ilyen irodalom közeli tantárgyak érdekeltek különösen, mint a jogszociológia. Azonban ezeknek akkor egy nagyon-nagyon határozott politikai beágyazottsága volt, és a jogszociológus az nehezen tudott volna más lenni, mint vagy egy rezsimhű jogszociológus, vagy egy disszidens, akit előbb-utóbb kirúgnak. Úgyhogy én választottam egy ezoterikus tantárgyat, a nemzetközi magánjogot, amivel tulajdonképpen az volt a fő célom, hogy meg tudjak maradni a szakmámnak a mezsgyéjén. Ez ment is, és meg is szerettem a nemzetközi magánjogot. De én egészen 1990-ig, amikor megindultak a pártok és én az UJDI-hoz csatlakoztam, addig kerültem a politikai életet.

Persze hát voltak dolgok: a Symposiont védtem a bíróság előtt meg hát az írásaimban is voltak politikát érintő témák. Inkább fojtogató képleteket mint konkrét eseményeket bíráltam nem voltam annyira közvetlenül, minden visszafogottság nélkül rezsimkritikus, mint mondjuk a Nebojša Popov, aki becskereki barátom volt. De hál’ istennek nincs egyetlen írás sem, amit most utólag meg kéne, hogy tagadjak. Úgyhogy így alakult és aztán a ’90-es évek sodrásában bekerültem a szerb parlamentbe meg hát a hatalom nélküli Panić-kormányba, s ezt már tényleg közéletnek lehet nevezni. Viszont valamiképpen, amikor, 2000-ben megbukott Milošević és Koštunica felajánlotta, hogy menjek igazi igazságügyminiszternek, akkor nem éreztem igazi kísértést. Nem azért mert ambíció nélküli ember vagyok, hanem azért mert a jogász szakma és az irodalom (ami még akkor halasztás volt) valamiképpen jobban vonzottak és hát jobban szerettem volna itt valamit alkotni.

Az elkerülhetetlen politika

Említetted az UJDI-t. Örülök, hogy felhoztad, mert ez inkább jut az emberek eszébe. Egy olyan jugoszláviai magyar voltál, aki teljes mértékben benne volt a jugoszláv közéletben. Ma szinte minden, ami jugoszláv, az negatív konnotáció, és ti mégis megpróbáltátok ezt 1989-90-ben másként alakítani. Volt ennek perspektívája? Tudjuk mi történt persze, de akkor hogy érezted?

– Akik ezt főleg indították, Vesna Pešić, Nebojša Popov, [Žarko] Puhovski Zágrábban, de a koszovói albán Veton Surroi is, meg Boszniából is többen, ezek mind olyan emberek voltak, akiket értelmiségiként én őszintén becsültem. Ezek között olyan is volt, mint Nebojša Popov, aki párttikárként kezdte, de azután túl őszintén volt ahhoz baloldali, hogy „igazi” párttag legyen, és így belőle lett az egyik legmarkánsabb és legbátrabb disszidens. Ezek általában nagyon rokonszenves emberek voltak. Azt tudtuk és éreztük, és ebben valamelyest igazunk is volt, hogy a hosszú egypártrendszer után a váltásban az értelmiségnek nagyobb szerepe van, mint mondjuk Nyugaton. És ez valóban így volt a kelet-európai államokban is, dehát akkor nálunk jött egy másik váltás, a Miloševićék, és a kommunizmust nem az váltotta föl, ami Magyarországon, Lengyelországban stb., hanem egy őrült nacionalizmus váltotta fel, és ennek a sodrásában mi egészen a szélekre, margóra szorultunk. Én emlékszem, Vesna Pešić azt is hitte, hogy talán többségünk lesz a szerb parlamentben. A végeredmény az volt, hogy a szerb parlamentben 250 képviselő közül egy UJDI-s volt – ez voltam én –, és engem sem azért választottak, mert az UJDI programja annyira megkapta volna az embereket, hanem, hogy Becskereken indultam, ahol ismerték a családomat. Úgyhogy én továbbra is ezt egy nagyon szép kezdeményezésnek tartom, azokat az elgondolásokat ma is vállalom, amiket akkor, de hát nyilvánvalóan nem volt esély.

Mi akkor fiatal harmincasok voltunk és ismertük egymást az egész jugoszláv térségben. Én őszintén hittem azt, hogy ha lenne még 5-6-7-8 évünk, akkor megmenthettük volna az országot. Volt ennek a hitnek alapja?

– Elképzelhető. Elképzelhető, de nagyon nehéz megmondani. Ami Jugoszláviában sajátossá tette a helyzetet más kelet-európai országokkal szemben, az az volt, hogy Tito egy egyensúlyra játszott. Ez látszott abban is, hogy Szarajevóban a dékán két évig szerb, utána két évig horvát, utána két évig muzulmán illetve bosnyák volt. Tehát ez az egyensúly létezett, viszont ennek az egyensúlynak a megvalósítója a párt volt. Amikor elment Tito, és elmúlt a párt meghatározó szerepe, akkor hirtelen nem volt már egyensúlyteremtő elv és mechanizmus. Úgyhogy hiányzott egy polgári és a nyugati demokráciából származó alternatíva, és akkor jött a nacionalizmus. Elsősorban persze Milošević, dehát Tuđman sem maradt le nagyon, és hát Izetbegovićnak is inkább voltak meggyőződései, mint gondolatai. És akkor az következett, ami.

És hát valljuk be, minden európai multietnikus föderáció bajba került, talán Svájcot kivéve.

– Igen, nemigen volt erre képlet. Nagyon nehéz volt kitörni a kommunizmusból és hirtelen egy képletet teremteni. Mert azt az egyensúlyi képletet, ha nem is tökéletesen, de valamennyire megoldotta a kommunista párt.

Talán 2007-ben lehetett, amikor Kínában tanítottam egy nyári iskolán Hsziamen szigeten, és beszéltem egy kínai kollégával, és kérdeztem, hogy most, amikor annyira piacorientált állammá váltak, akkor miért van a kommunista pártnak ekkora szerepe. Erre azt mondta, hogy különben szétesne Kína. Ez egy embernek a véleménye, ezt politológusok, szociológusok kell, hogy tanulmányozzák. De tekintettel arra, hogy honnan jövök és honnan jövünk, ezt nem tartottam ostobaságnak.

Közvetítéseddel ismerkedtem meg Kis János filozófussal és jót beszélgettünk. Mondott egy érdekes mondatot, ami nekünk, magyaroknak, (volt-)jugoszlávoknak különösen izgalmas: „Persze nálatok sokkal nagyobb volt a liberalizmus, de nagyobb volt a diktatúra is.”

– Ő a politológus, nem én. Egy kérdést tennék még hozzá, hogy a Rákosira vagy Kádárra gondolt-e akkor, mert ez nem mindegy… A Rákosival ellentétben, nekem meggyőződésem, hogy ha lett volna szabad választás, Tito megnyerte volna. Mert ő volt olyan népszerű, hogy megnyerjen egy szabad választást. Persze elmúlt az esélye annak, hogy ezt teszteljük, mert nem voltak szabad választások. Emlékszem olyan választási adatokra, amit büszkén közöltek egyes kommunista országokban, hogy 103 százalékban leköröztek másokat. De Tito, azt hiszem, megnyert volna egy szabad választást. Ez is megkülönbözteti a jugoszláv diktatúrát a magyarországitól, különösen, ha Rákosit vesszük alapul. Hogy Kádár nyert volna-e szabad választást, talán inkább nem, de nem tudom. Rákosi biztos nem.

Szélesítsük ki a beszélgetést időben, témában és térben is! Mit sorolsz a legkedvesebb emlékeid közé és mit szeretnél elfelejteni?

– Tegnapelőtt óta nyolcvanéves vagyok, úgyhogy nagyon sokféle emlék van, és néha keveredik, hogy mik a legszebb és legérdekesebb, vagy a legfurcsább emlékek. Én az első emlékemmel kezdeném, ami nem a legszebb. Hároméves voltam, és a szülői tiltás ellenére felmentem a padlásra – és ott volt egy bácsi. Vöröses szakálla volt. Nekem akkor az apám a Brehm Állatok világát olvasta. Én rögtön elkezdtem vele oroszlánokról beszélgetni, ő meg folytatta. Mondta, hogy oroszlánvadász. Kérdeztem, hogy Becskerek melyik részén vadászik oroszlánokra; ezt is pontosította. Amikor lejöttem, megkérdeztem a nagynénémet, hogy miért van ez a bácsi a padláson. A nagynéném azt mondta, azért, mert ez egy zsidó bácsi – 1942-ben vagyunk –, és a németek nagyon nem szeretik a zsidókat, hát ezért van a padláson. Amikor hazajött az apám és közöltem vele, hogy van egy zsidó oroszlánvadász bácsi a padláson. Egészen elhűlt, mert ha én ezt tovább mondom…, és hát hiába mondja nekem, háromévesnek, hogy ne mondjam tovább. És akkor meg volt tiltva nekem, hogy kimenjek az utcára, egészen addig, amíg a bácsi ott volt, egy-két hónapig. Egyszer kifakadtam – az apámnak nagyon nem tetszett –, hogy a fenébe a zsidókkal és a németekkel, hogy most veszekszenek és nem tudok kimenni az utcára. Na erre nem vagyok büszke. Hároméves voltam, de azóta néha eszembe jut, hogy mennyire el lehet választani az embereket a valóságtól. Ami engem akkor elválasztott a valóságtól, az az volt, hogy hároméves voltam. Aztán később láttam, hogy milyen hihetetelen lendületek, meggyőződések, hírek, álhírek, az álhíreknek egy alfaja – amikor azt mondod, hogy minden, ami ellenem van az álhír – meg a tényleges álhírek [működnek]. Aztán láttuk Milošević meggyőződéseit is. Tehát nagyon sok módját és eszközét láttam annak, hogy az embereket elválasszák a valóságtól. Engem akkor az választott el, hogy hároméves voltam. Aztán ennek később sok példáját láttam, csak hát próbáltam, amennyire lehet ellenállni.

Itthon és otthon

Hol érzed magad manapság legjobban? Földrajzilag, társaságilag, közérzetileg?

– Most már egészen megszoktam, hogy nem egy országban élek. Korábban ez még bonyolultabb volt, amikor Amerikába is jártam. Amerikában voltam egyetemen, és utána 23-24-szer mentem egy-egy szememesztert tanítani, s akkor Amerika is része volt a világomnak. Ott sose éreztem magam rosszul, de nem soroltam az otthonok közé. Most már néha előbukkannak olyan emlékek, amiket szintén a saját világom emlékének látok. Becskerekről nem szakadtam el, több, mint száz évig élt ott a családunk és a becskereki ház, az embernek a korai élményei a legmeghatározóbbak. Most pillanatnyilag van ott egy üresen maradt családi ház, amit próbálunk eladni, csak nagyon nehéz. Újvidéken vagyok havonta egyszer vagy kétszer három-négy napot, tehát egy hónapnak a harmadát töltöm Újvidéken. És most ezt tartom a természetesnek. Hogy ez meddig fog menni, nem tudom, de valamiképpen kicsit szerencsés is a mi magyar nyelvünk, ami a kötődést illeti: az itt és az ott is kötődést mutat: itthon és otthon. Egyetlen betű a különbség. Erre építek.

Neked van két fiad, számukra már nem létezik egy ilyen családi ház, ahol felnőttek, ahonnan kirajzottak, de tudják, hogy ott azért élt egy százéves család. Milyen hatással lesz ez a következő generációra?

– Nagyon nehéz és bonyolult kérdés. Az ő számukra ez nem olyan fontos, mint nekünk. Ami hát kicsit kesernyés, de egyáltalán nem logikátlan. Egy kis reményt ad az, hogy tulajdonképpen nálam a családi irattár nagyon felértékelődött, amikor nyugdíj felé közeledtem, és amikor az irattáron keresztül próbáltam visszalopakodni az irodalom felé is. Valamiképpen a múlt is fontosabbá vált az életemben, mint korábban, Korábban csak a jelen és a holnap volt, most a múltat is fontosnak tartom. Hogy a fiaim is egyszer eljutnak-e ide és felértékelődik-e szemükben a családi örökség, majd meglátjuk.

Család és (kisközösségi) társadalom

Egyre többet társz a nyilvánosság elé a családod, az őseid mindennapi munkájának eredményéből, körülményeiből, következményeiből. Ezekből kikerekedik az elmúlt száz év vajdasági társadalmának a története is. Mi az amit ezek nélkül nem tudnánk arról, ahonnan jöttünk, amit viszont érdemes tudni a közösségnek.

– Én tudtam, hogy léteznek ezek az iratok. Számomra, a családon belül, két igazán borzasztóan mellbevágó esemény volt. Az az apám és az öcsém is úgy hunytak el, hogy az nem volt várható. Édesanyám a századik évében hunyt el, az nem volt váratlan. Természetesen fájt, de nem volt váratlan. Az apám nyugdíjba ment, de még rendszeresen bejárt az irodába, 76 éves volt, és kezdte félretenni azokat az iratokat, amelyekről úgy gondolta, hogy történelmet mutatnak. És ő sokkal többet tudott ezekről, mint én. 1988-ban az irodában rendezgetett iratokat, és ott érte egy agyvérzés. Én Amerikában voltam akkor, Atlantában. Visszajöttem a temetésre, és ez borzasztóan fájó volt. Utána ezek a félretett iratok – néhány ezer iratot tett félre a harmincvalahány ezerből – ezek ott maradtak egészen 2010-ig, amikor elkezdtem velük foglalkozni. És akkor már nem tudtam megkérdezni, hogy miért ezeket és mit akart volna még félretenni.

Most nagyon sok ügyben keresem az ítéletet, de nincsen az iratok között. Az eredmény/kimenetel, többször kézzel oda van írva az iratcsomóra. Azért nincsen ítélet, mert nem volt fénymásoló, az ügyfél elvitte az ítéletet, és az nem maradt meg. Néha megmaradt valami nagyon rossz, sokadik példány, attól függ, milyen volt az indigó. Próbáltam párszor a bírósági levéltárban megkapni – de rendszerint nincsen. Mert volt az első világháború, jött a új világ, jött a német megszállás, jött a kommunizmus, és hát nem igazán hagyomárőrző ihletéssel történtek ezek a dolgok. Sok volt a gondatlanság is, lehet, hogy lehetett kidobás is. És itt az ügyvédi irattárban azt láttam, hogy sok minden megmaradt, ami egyébként nem maradt volna fenn.

Aztán egy másik dolog, a nagyapám megőrizte a kisebbségi politikusi levelezését, sőt a kapott levelek hátlapjára ráírta a válaszát, amit később átgépelt és továbbküldöttt, Tehát a válasz is megvan. Ez azért éredekes, mert – nem tudom, hogy volt ez Erdélyben, de – Vajdaságban nem voltak pártirodák a két világháború között. Tehát ami megmaradt, az a szereplőknek az iratai, levelei. És tudtommal ezek más szereplők után nem maradtak fenn. Tehát ez is valamiféleképpen felértékelődött. Ez nem volt egy világcsoda, amikor a nagyapám félretette, de felértékelődött, és ezt látom, hogy ezzel most kell valamit kezdeni, mert nagyon sok olyasmit mutat, ami kimaradt a történelemből.

30 évvel ezelőttig majdnem egy totális – mégoly mini – társadalomnak hittük Vajdaságot, akár a vajdasági magyarságot is. Mennyire természetes folyamat az a fogyatkozás, sorvadás, ami most történik?

– Nagyon nehéz. Hogy valóság, az biztos. Hogy mennyire természetes ez a valóság, ez kevésbé biztos. A tény az, hogy ma körülbelül fele annyi magyar van Vajdaságban, mint a gyerekkoromban.

Mi többen voltunk, mint Izland teljes lakossága.

– Igen, igen, igen. Szóval ez brutális. Brutális az is, amit a szeptemberi érettségi találkozón – múltkor volt hatvanéves találkozóm – tapasztaltam. Két párhuzamos magyar gimnáziumi osztály volt, körülbelül hatvanan voltunk, és ebből most egy olyan harmincan összejöttünk. Van, aki Kanadában él, van, aki nincs az élők között, van, aki nem volt jó egészségben, nem jött el, de összejöttünk harmincan. Viszont a Messinger iskolában – és nincs is már más magyar általános iskola Becskereken – körülbelül öt gyerek indult. Mi még vagyunk harmincan, s ezt a két életsíkot látni egymás mellett, hát nagyon-nagyon elkeserítő. Hogy ezt lehetett volna-e akadályozni, nem tudom. Persze nagyon goromba volt az elvándorlás a kilencvenes években, dehát most is folytatódik. Nem tudom magyarázni, de látni tudom.

Akkor ugorjunk egy nagyot a térben. Hogyan látod Európa jövőjét? Ez most annyira aktuális, hogy mi történik, visszatérünk-e a nemzetek, nemzetvezetők vetélkedéséhez vagy van esélye annak, hogy egy európai vagy européer ember azért megtalálja a lehetőségét annak, hogy szabadon éljen?

– Én itt mást is látok. Látom persze ezt a nemzeti vagy álnemzeti részt, vagy tényleges nemzeti és másrészt européer embert. És azt is látom, vagy legalábbis érzem, hogy egyre inkább tartalom nélküli a politika. Mert amikor alakultak jobboldali és baloldali pártok, akkor léteztek jobboldali és baloldali programok, Most ha nyugaton az ember megnézi, hogy mi az igazi programkülönbség úgynevezett jobboldali és úgynevezett baloldali pártok között, azt nem nagyon látni. Léteztek határozott programok, létezett populizmus, létezett nacionalizmus, kommunizmus – és ezeknek volt valami programjuk. Most inkább kampánymenedzserek alkotnak jelszavakat, és ezek nagyon sokszor ellenkező pártoknak is ugyanolyan jelszavakat adnak. Úgyhogy ha az ember megnézi – valamelyik szövegben írtam is, talán 2009-ben, egymás mellé tettem az európai választások plakátjait – és az ember elolvassa őket: Együtt Európáért, A mi Európánk, Európával a büszke jövőért, Miénk Európa – és akkor megkérdezed, hogy melyik a konzervatív, melyik a liberális, melyik ez, melyik az, fogalmad sincs.

Na most ebben a tartalmi térvesztésben esélyt kap minden tartalom. Én Trumpnak a színre lépését is abban látom, hogy volt egy olyan elemi igény, hogy most már jöjjön valami változás, és ez az elemi igény befogadta a legnagyobb marhaságot is. Csak legyen valami más. Úgyhogy én azt hiszem, hogy ami esélyt ad sok mindennek, veszélyesnek is, az a politikának az egyre nagyobb tartalomvesztése. És ezt vonatkoztatom a nyugati politikára is.

Az az információözön, ami rázúdul a ma emberére, lehet, hogy az teszi lehetetlenné a megkülönböztetést? Lassan tényleg nem lehet eligazodni a világban, mert ez is meg az is valamilyen módon létjogsultságot neyer. Ha kéznél van, ha rázúdul, akkor a kevésbé iskolázott ember előbb-utóbb elfogadja, hogy hát ez is egy lehetőség.

– Azt hiszem, hogy ez is igaz. Aztán igaz az is, hogy hihetetelenül kevés az egyéniség. És akkor ha megjelenik egy egyéniság, akár ilyen, akár olyan előjellel, több esélye van, mint másnak. Nagyon, nagyon kevés az egyéniség.

Trump például.

– Trump egy egyéniség. Sokkal inkább, mint egy [Joe] Biden, vagy Hillary Clinton. Sokkal inkább egyéniség. A Bill Clinton, az egy egyéniség volt, a [Jimmy] Carter az egy egyéniség volt, és Európában is voltak egyéniségek. De most itt is egyre kevesebb egyéniség van, tehát egyre inkább kampánymenedzserek szülik az ötleteket. Korábban politikusok szültek ötleteket – jókat is, rosszakat is.

Úgy tolmácsolom, amit hallok tőled, hogy szerinted annak a politikai jelenségnek vagy személyiségnek van esélye, amelyik valamilyen módon, szinte bármilyen módon, ki tud tűnni, különbözni tud a többiektől.

– Én ebben látok most (habozom, hogy azt mondjam, hogy valamiféle logikát), de valamiképpen valóban így alakulnak dolgok.

Mekkora is a világ?

Mekkora világot tud az ember befogadni? Család, falu, város, nemzet – lehet tovább menni? Említetted az európai formulákat, amiket szinte minden párt hasonlóképpen használ. Mi a tartalmuk? Tehát egy alföldi vízvezetékszerelő számára mit jelent az, hogy Európa; azon kívül, hogy többet tud keresni, mert elmehet akárhová dolgozni?

– Hát kérlek azért is nem jelent semmit, mert mondjuk korábban létezett egy markáns baloldal, amelyik aztán a kommunizmusig is vezetett – aztán később a kommunisták sem annyira a szerencsétlen kirekesztetteknek az érdekeit védték, hanem a saját intézményes érdeküket – de akkor voltak ilyen témák, hogy mennyi legyen a munkaidő, milyenek a felmondási lehetőségek, tehát volt komoly baloldali koncepció, amivel megszólítottak kirekesztett embereket. Na most ez megszűnt, most a kirekesztett embereket másként szólítják meg. Esetleg nacionalizmussal, esetleg ezzel-azzal, tehát valami alapot adnak, hogy ők is a többi ember közé emelkedjenek.

De hiszen hasonló baloldali témákra most is lenne szükség vagy legalább is én úgy látom. Az egyenlőtlenség növekedése oda vezet, hogy előbb-utóbb kelleni fog egy baloldali program.

– Igen, de ha arról van szó, hogy milyenek legyenek a munkaviszonyok, amikor gorombán durvulnak a fölmondási lehetőségek, Amerikában és Nyugat-Európában is, és ezt úgy nevezik, hogy flexibilitás, akkor nemigen látok különbséget az úgynevezett jobboldali és baloldali pártok hozzállásában ehhez a témához. Na most, ha ezeket a kirekesztetteket nem szólítják meg őszinte vagy demagóg baloldali retorikával, akkor esély marad bármi másra: félelemkeltés idegenektől, nacionalizmus, tudom is én, mi még. Tehát valami, amiben ők is ott érzik magukat, ahol a társadalmilag fölöttük, magasabb szinten lévők vannak.

Ez volt itt is, és sokszor halljuk, hogy balliberális, de én elválasztanám a balt, és a liberálist. A liberalizmusban tud az ember sok mindent látni, sok pozitívat is, de nem eleget ahhoz, hogy igazán tömegeket hódítson meg.

Egyre több szó esik arról, amit angolul úgy hívunk, hogy juridication of politics. A politikai megosztottság és tehetetlenség miatt a választott képviselők mindent a bíróságokra hagynak, az igazi kérdések eldöntése a bírákra marad. A legkeményebb politikai kérdések, amiket a Kongresszus nem tud eldönteni, azt egyszerűen átpasszolják a legfelsőbb bíróságra.

– Elvben ezt nem tartom igazán rossznak, habár vannak kérdések, amelyek nem igazán jogi kérdések. De ha létezik egy valóban semleges bíráskodás, akkor nem annyira rossz dolog, hogy az old meg kérdéseket. Viszont ha nemzetközi szintre megyünk, akkor hát egyre brutálisabb a jognak a tehetetlensége. Most olvassuk, hogy Trump javasolja, hogy meg kell kegyelmezni minden amerikainak, aki gyilkolt vagy háborús bűnöket követett el, ezzel szemben [Julian] Assange-ot 175 év börtönbüntetés várja. Kialakult egy nemzetközi bíróság és mondjuk az ex-Jugoszláviával kapcsolatos perek – most nem a nemzetközi bíróságra, hanem a törvényszékre gondolok, ami egyéni ügyeket tárgyal –, nem volt tökéletes, de jó, hogy volt. Mert nagyon jó azt tudatosítani, hogy a háborús tetteknek következményei vannak.

Viszont az is tény, hogy alakult egy nemzetközi büntetőbíróság, de ennek sem Amerika, sem Oroszország, sem Kína nem tagja. Én inkább azt szeretném, hogy nemzetközi szinten is legyen ez, amit te amerikai szinten látsz, akkor is, ha túlozva van. Nemzetközi szinten ez sajnos nagyon kis töredékekben van csak.

Legtöbb politikus jogi pályáról kerül a politikába, legalábbis Amerikában. Világos, hogy a jog igazságot is biztosíthat, osztogathat, de ugyanakkor ügyesen alkalmazva a hatalom bebetonozására is felhasználható. Ezt láttuk. Hol itt a helyes út, hol a középút?

– Itt nem vagyok egészen részrehajlásmentes. Én tudom, hogy nagyon sok hibája volt és van és lesz a jognak, dehát nagyon sok orvosi hiba is van, és ez mégsem jelenti azt, hogy nem kéne, hogy legyenek orvosok. Meg kell próbálni ezt tökéletesebbé tenni, de szükség van a jogra, mint ahogy szükség van az orvostudományra.

Mennyire van szükség a lázadásra? A Symposion is egyfajta lázadás volt, nyilván az akkori viszonyokkal szemben. Milyen lázadásnak van esélye, ha egyáltalán szükség van rá?

– Én azt hiszem, hogy ha a lázadás szót egy kicsit szélesebb és intellektuálisabb kontextusba helyezzük, hogy ez a fennmaradásnak is egy feltétele. Elég sok képlet tolult össze, én rengeteg képletet láttam az életben, és nagyon sokszor láttam, hogy emberek, politikusok, sajnos néha jogászok is, képleteket követnek. Ha a képletekkel szemben nem lázadsz, akkor ez meg tudja fojtani az emberi haladást. Nagyon sokszor láttam, hogy ha egy képlet már vesztésre áll és helyettesíti egy új képlet, akkor kialakul egy olyan vélemény, hogy most már igazság van. Dehát ez nincsen így. Nem elég a képletváltás – a képletek hatalmát kell vitatni.

Egy párszor beszéltem erről, írtam is róla. Volt valami egyetemista kongresszus, még a titói Jugoszláviában, a hetvenes években Zágrábban, és elég unalmas volt. Úgyhogy én akkor ilyen jegyzeteket csináltam, hogy hányszor mondják, hogy ’szocialista önigazgatás’ vagy hányszor mondják, hogy ’Tito elvtárs’, és láttam, hogy beszédenként 25-30-szor. És amikor Magyarország EU tag lett és volt egy EU-tanácskozás szintén az oktatásról, akkor kezdtem ezeket az uniós dolgokat figyelni. Hogy hányszor mondják, hogy ’fenntartható fejlődés’. Láttam, hogy ha nyerni akarsz, akkor minden pályázati projektumba is beleírod, hogy ’fenntartható fejlődés’. Tehát nem léptünk ki a képletek világából, csak képletet váltottunk. Na most ’szocialista önigazgatás’ vagy ’fenntartható fejlődés’ – kicsit inkább a fenntartható fejlődés mellett vagyok. De a szocialista önigazgatás sem egy érdektelen dolog, csak nem igazán vált valósággá. Viszont nem akkor győzöd le a képleteket, hogy ha szocialista önigazgatás helyett fenntartható fejlődést mondasz, hanem kell egy kitartó és folytonos éberség a képletekkel szemben. Én ezt nevezem lázadásnak, és azt hiszem, hogy enélkül nincs gondolkodás. De néha az emberek azt hiszik, hogy ha most látják és szidják a korábbi képleteket, akkor gondolkodnak. A jelen képleteket kell észrevenni, és azokkal szemben kell lázadni.

Mi tette lehetővé a Symposiont?

– A Symposiont én akkor is, utólag is valami kis csodának láttam. Nekem egyetemista éveimben Belgrádból volt valami kapcsolatom, még amikor melléklete volt a Képes Ifjúságnak, és írtam is kicsit saját nevemmel, kicsit írói álnéven is. Amikor volt valami összejövetel, vagy irodalmi est, és akkor utána piálás, éreztem, hogy egészen különösen érdekes és tehetséges emberek jöttek valahogy véletlenül össze. Én Belgrádban is láttam nagyon érdekes embereket. Amikor Belgrádban indultam, akkor én egy furcsa helyzetben voltam, mert én az életemben korábban azt szoktam meg, hogy valamiképpen nekem van egy helyem. Amikor általános iskolába jártam, akkor ez nem azért volt mert „zseni” voltam, hanem mert mondták, hogy ő a Várady ügyvéd fia. Egy kisváros volt. Ha Pesten vagyok, akkor ez nem sokat jelentett volna dehát kisvárosban megismertek ugye. Tehát ott nekem volt valami társadalmi helyem, létezett egy eligazodás. Amikor Belgrádba kerültem, akkor éppen egy darabig nem volt felvételi, hanem mindenki be tudott iratkozni, az is aki csak katonaságot akart halasztani. 2800-an voltunk első éven. Ebből nem tudom, hányan akartak tényleg tanulni. A második évre talán ötszázan mentünk át vagy hányan, de akkor láttam magam először egy olyan környezetben, ahol nekem nem előre biztosított helyem, hanem valamiképpen helyet kellett foglalni. Tíz évvel később ugyanezt éreztem, amikor a Harvardra kerültem. De visszatérve a Symposionra, amikor a Symposion első generációját kezdtem látni, éreztem, hogy ez valami egészen kivételes. Ezért is próbáltam az egyetemi karriert és a Symposiont ötvözni. Persze mindig voltak és vannak kivételes egyéniségek, de hogy egy ilyen generáció jöjjön össze… Hogy mi hozta össze ezt a generációt, nem tudom, de egy különös szerencsének láttam, hogy ehhez tudtam csatlakozni.

Nyilván valami társadalmi fejlődésnek is kellett léteznie ahhoz, hogy a Sympo az legyen, amivé lett.

– Igen, ezt nem könnyű rekonstruálni. Kétségtelen, hogy akkor valamiképpen a lázadásnak és – hadd mondjam ismét, a képletek ellen való lázadásnak – [Jugoszláviában] kicsit több lehetősége volt, mint más kommunista országokban. Most nem csak politikai lázadásra gondolok, hanem irodalmi képletek ellen való lázadásra is. Ennek akkor is van értelme, ha tulajdonképpen utólag bebizonyosodik, hogy az az irodalmi forma, ami ellen lázadunk, az szintén ér valamit, de lázadást is hozott. Úgyhogy akkor jött a modernizmus, aztán Marshall McLuhan, a jazz zene. A jazz zene is egész új volt az ötvenes években. Természetesen nem mi találtuk ki a jazz zenét, nagyon régen létezett, sőt Európában is jelen volt – de hogy ez fontos, azt magunk között tudatosítottuk.

Az is hozzájárult, hogy egy kisebbségi avantgard folyóirat sokkal kevésbé volt veszélyes, mint egy többségi nyelven kiadott avantgard folyóirat. Tehát kicsit ez is itt volt és hát Magyarországról is mindenki itt próbált közölni, meg hát jártak is Újvidékre. Én ezt szépnek és fontosnak tartom.

Háromszor is keresztezték egymást az útjaink, másodszor a Sympo körül – amit sokszor letárgyaltunk, nem is akarok most itt belemenni. Harmadszor Amerkában, amikor már sokat beszélgettünk, és ez azóta is tart. Sokkal korábbi volt azonban az első „találkozás”, amikor éppen fiatal jogtudósként hazajöttél Amerikából, én meg gimnazistaként, cserediáknak készültem oda. Kanizsán tartottál egy könyvbemutatót, aminek alapján az útiesszé-könyved a legfontosabb akkori olvasmányommá vált. Tehát az utolsó kérdésem: Még most is úgy gondolod-e, hogy “maga az élet a legjobb időtöltés”?

– Hát ez egy hippy parola volt, számomra nagyon-nagyon rokonszenves . De ha őszinte próbálok lenni, akkor hát nem igazán ehhez igazítottam az életemet. De megmaradt bennem, mint egy szép dolog. Engem nagyon-nagyon sokáig az egyetemi karrier vonzott, és hát most is itt áll előttem, azt hiszem, az utolsó jogászkönyvem, a nemzetközi választójogi bíráskodásról írt könyvem, amellyel tényleg valamiképpen odáig jutottam, hogy minden kontinensen használják. És hát ez nem úgy alakult, hogy „maga az élet a legjobb időtöltés”. Nekem szép volt ez a gondolat – de nem mondhatom, hogy ezzel azonosítottam az életemet.

---

Névjegy

Várady Tibor 1939. május 25-én született Nagybecskereken. Édesapja Várady József ügyvéd, édesanyja Zorka Pin (Paja Pin geodéta lánya). Nagyapja Várady Imre jogász, országgyűlési képviselő, aki 1927-től a Magyar Párt országos elnöke volt; 1939-ben egyetlen magyar szenátorként képviselte a vajdasági magyar kisebbséget a jugoszláv királyi parlamentben.A becskereki gimnázium után a Belgrádi Egyetem Jogi Karán tanult és szerzett magiszteri fokozatot, a Harvard Egyetemen pedig jogtudományok doktora címet. 1963-tól 1992-ig az Újvidéki Egyetem Jogi Karán tanított, majd a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) professzora (egy ideig rektorhelyettese) lett. Húsz éven át vendégtanár különböző amerikai egyetemeken (Berkeley, Cornell, Emory); az Emory és a CEU emeritus professzora.

Vajdaság 1974-es autonómiájának megszüntetéséig a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja, később a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja. Állandó tanácskozási joggal rendelkező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Fő kutatási és szakmai területei a nemzetközi jog, a nemzetközi magánjog, a nemzetközi kereskedelmi jog és a kisebbségi jog. A külkereskedelmi választottbíráskodásról szóló angol nyelvű tankönyvét mind az öt kontinensen használják.

1990-ben a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezés Társaságának (Udruženje jugoslovenske demokratske inicijative, UJDI) magyar alapító tagja és egyetlen képviselője az első többpárti szerb parlamentben. 1992-ben a Slobodan Miloševićtyel szemben felálló Panić-kormány igazságügyminisztere. Az 1990-es évektől kezdve a vajdasági magyarság kisebbségi jogainak megvalósításáért küzdött a hazai és nemzetközi színtéren. Egyedülálló szerepe volt a nemzeti tanácsi rendszer kialakításában. A(z Ideiglenes, majd a) Magyar Nemzeti Tanács tagja és a Nyelvhasználati Bizottság elnöke 2014-ig. A vajdasági magyar tudósképzést magánadományából létrehozott ösztöndíj-hitelrendszerrel támogatja.

Jogi pályája mellett a vajdasági magyar értelmiség egyik legismertebb tagja a volt-jugoszláv színtéren és annak megszűnése óta egyaránt. Fiatalkori irodalmi tevékenységét a Symposion-mozgalomban kezdte, volt a folyóirat felelős szerkesztője (1969–71), később a Létünk szerkesztője (1990–99). Az utóbbi években a családi ügyvédi iroda irattárának alapján tárja a nyilvánosság elé a régi soknemzetiségű vajdasági társadalom mindennapjait.

---

Dr. Várady Tibor a CEU tetőkertjében, Budapesten (Fotó: Szappanos Veronika)