meglátogattam a hétvégén
a nagyszüleimet
– a nagypapi jött el értünk autóval,
mert apa azt mondta neki,
hogy nem tudnánk busszal leutazni,
hiszen vinnünk kell mindent:
a járókámat,
a kisszékemet,
a kiskádamat,
a játékaim,
a pelusokat…
(úgy néznénk ki, mint a csacsik,
a málhás szamarak,
mint őseink,
a hős nomádok,
vándor lovasnépek,
avagy:
koldusok, szegények)
hiszen vinnünk kell mindent:
a járókámat,
a kisszékemet,
a kiskádamat,
a játékaim,
a pelusokat…
apa és anya mindent idejében elkészített,
összecsomagolt,
mert a nagypapi közismert arról,
hogy nem szeret várni
– még egy kávét sem tudtak megitatni vele,
máris mindennek bent kellett
lennie a csomagtartóban,
fel kellett öltöznünk,
cipőt húzni mindenkinek,
hogy azonnal indulhassunk…
a nagypapi kivételesen
mindennel elégedett volt,
s azt mondják a szüleim,
hogy ez legfőképp miattam lehet,
legfőképp én lehetek az oka
– azelőtt csak nagy ritkán,
csak hébe-hóba
(hében-hóban –
hólében),
csak szökőévenként
fordult elő vele ilyesmi…
engem anya ölébe,
a hátsó ülésre ültettek,
mert egy ilyen magamfajta kisgyerek
még nem ülhet előre,
megbüntet bennünket a rendőr,
ha meglátja, hogy én is elöl ülök,
a büntetés pedig nagyon drága dolog ám…!
mégis SIKERÜLT!
– addig nyafogtam ott hátul
anya ölében,
amíg apa egyszer csak azt nem mondta,
hogy:
– no jól van,
add ide,
hadd üljön most egy kicsit
elöl,
az én ölemben
– most városon kívül haladunk
– mondta –,
itt tán csak
nem kapnak el bennünket,
de ha a városba érünk,
mehetsz vissza hátra
a nagypapinak is tetszett,
hogy én elöl ülök,
de azért még távolról sem annyira,
mint nekem:
mintha egy rajzfilmbe
léptünk volna be,
mintha egy festett világba tévedtünk volna,
mintha egy festett világban tévedtünk volna
el…
olyan mereven, fegyelmezetten
álltak mellettünk díszőrséget a fák,
suhant el a táj,
repült az autó,
s ahogy megláttuk őket,
oly sebesnek tűntek a tanyák
versenyre kélt velünk a szél,
eső mosdatta az autót,
szembejött és visszafordult,
ingott-ringott,
táncolt sok falevél
versenyre kélt velünk a szél,
megvívta velünk a természet
s a technika versenyét…
…mikor egyszer csak: ZSUPSZ!
– repültem,
égnek állt a lábam,
nem féltem,
meg sem ijedtem,
nem kiabáltam,
hiszen egyikre sem,
semmire sem volt időm…
anya ölébe huppantam,
anya ölében találtam magamat ismét
– látod ott azt az autót,
olyan fehér és kék csíkok vannak rajta:
két rendőr bácsi áll mellette,
nem volna jó,
he egyikük megbüntetne…
hátul utaztam tovább,
de kezdtem máris a nyafogást:
hiszen hátulról semmit sem látni,
csak a nagypapi meg apa hátát,
s nincs abban semmi izgalom,
ha a fákat, a tájat,
a tanyákat
nem láthatom
elöl maradt
a táncoló falevél,
elöl a verseny
meg a szél,
elöl maradt a jókedvem is,
a járókám,
a kisszékem,
a kiskádam,
a játékaim,
a pelusok…
ott robogtak mögöttem
– apaaa,
én most már nem látom őket!
– de ha továbbmegyünk,
ott majd mások, újabbak lehetnek…
– apaaa,
hadd üljek az öledbe!
– mindjárt odaérünk,
szórakozhatsz kedvedre…
– de apaaa…
– de apaaaaaaaaaa…!
tudom én,
ismerem én a módját,
hogy kell azt,
s mint kell azt…
elöl utaztam tovább,
nem akarták a szüleim,
de nem bírják a nyafogást
– figyeld a kéket
– mondta apa –,
ha rendőrt látsz,
ugrás gyorsan vissza,
húzd le a fejed,
lapítás,
ha megbüntetnek,
drága lesz az utazás…
