A dél-amerikai (venezuelai és bolíviai) és a hongkongi zavargások uralták a héten a világsajtót. Spanyolország ismét választott, Emmanuel Macron francia elnök pedig a NATO szerepéről tett drámai megjegyzést. A közel-keleti eszkaláció sem járult hozzá az események csillapodásához.
A harag egyesíti a világot
Az olasz Corriere della Sera című lap a világ számos részén zajló tüntetésekről a következőket írja:
„Ebben a világban nincs igazságosság, de ebben nincs semmi új. Újdonság ehelyett a nyilvános felháborodás az igazságtalanság miatt, amely mindenütt elképesztő gyorsasággal és erőszakkal tört ki, és olyan zendülést okozott, amely valószínűleg nem fog hamarosan lecsillapodni. Az elmúlt hónapokban számos országban voltak tüntetések, konfrontáció gazdagok és szegények között, a szilárd demokráciáktól kezdve egészen a leginkább elnyomó rendszerekig. A harag motívuma az a széles körben elterjedt nézet, hogy a politika mindig csak az elit érdekeit szolgálja.„
A Berlini Fal leomlása után jött a Maastrichti Szerződés
A Brexit-támogató, Unió-ellenes London Sunday Times úgy véli, hogy 1989 után rossz döntések születtek:
„Harminc évvel a Berlini Fal nyitása után jogosan ünnepeltek történelmi fordulópontot. A világ megváltozott a Fal leomlása óta, többnyire jó irányban. 1989 után azonban sajnos 1992 következett. A Maastrichti Szerződés eredményeként az Európai Gazdasági Közösséget átalakították Európai Unióvá. Ennek a végzetes döntésnek a politikai következményei közé tartozik valószínűleg a Brexit is. Ahelyett, hogy a volt szovjet blokk országait befogadták volna a Közösségbe, és egyszerűen kibővítették volna az európai projektet, Brüsszel úgy döntött, hogy azt mélyíteni is kell. Ünnepelnünk kell 1989-et, de 1992 miatt panaszkodnunk kell.”
Az újraegyesítés stabilizálja Európát
A de Volkskrant holland lap, a Maastrichti Szerződés hazájából nézve viszont sokkal jobb fényben látja az eltelt harminc év fejleményeit:
„A múlt, a hidegháború és az azt megelőző események mély fizikai és szellemi nyomokat hagytak Európára. Annak ellenére, hogy több száz milliárd eurós beruházást hajtottak végre az új szövetségi államokban, a volt NDK lakosainak életszínvonala még nem érte el a »régi« Szövetségi Köztársaság szintjét. Az ossiek alulreprezentáltak a politikában, a gazdasági életben, a sajtóban és a művészetben. Másrészt a nagy, újraegyesült Németországnak stabilizáló hatása van Európára – ellentétben azzal, amitől 1989-ben sokan tartottak. Németország az Európa-szerte zajló történelmi kísérlet területe: egy széttagolt kontinensen élünk, ahol az értékek közössége felé irányul a fejlődés. Ez a fejlemény viszont időt vesz igénybe, amint azt az 1989. november 9-e óta eltelt 30 év bizonyítja.”
Kétszer is november 9.
A London Financial Times egy másik németországi történelmi eseményről ír, ami szintén november 9.-én történt:
„Az 1989. november 9-i események különös jelentőséggel bírnak a németek számára. Ez volt a német történelem első erőszakmentes fordulata a szabadság és a demokrácia felé. A németek számára azonban november 9. továbbra is egy olyan nap marad, amelyről más, sötét asszociációval emlékeznek. Ezen a napon kiáltották ki a köztársaságot, amely alig több mint 14 évvel később a nácik szörnyű csapásának áldozatává vált. Ezen a napon történt 1938-ban a »Kristályéjszaka« (Kristallnacht) is. A németek megértik, hogy ezt a napot sohasem szabad elfelejteniük, de ugyanakkor azoknak a hősies embereknek is meg kell adniuk a tiszteletet, akik Kelet-Berlinben, Lipcsében és más városokban megbuktatták a szovjet blokk egyik legelnyomóbb rendőri hatalmát.”
Csak a nagykoalíció tud véget vetni a blokádnak
A spanyol parlamenti választások eredményéről a madridi El Mundo a következőket írja:
„A tegnapi választások kimeneteléről egy olyan politikai forgatóköny készül, amely még inkább eredményezheti az instabilitást, nagyobb szétszakadást és kormányozhatatlanságot. A spanyoloknak ismét el kellett menniük szavazni, mert Pedro Sánchez felelőtlenül viselkedett és nem tudott kormányt alakítani… Az április 28-i választás után Sáncheznek lehetősége volt matematikailag (a szocialistáktól) balra vagy jobbra álló pártokkal többségi kormányt alakítani. Most csak a nagyszámú alkotmányos erők, a reform iránti akarat és az egyetértés szelleme, ami a demokráciánkban rejlik, vethet véget ennek a blokádnak. Az ország általános érdeke a nagykoalíció létrehozása a PSOE (Szocialista Munkáspárt) és a PP (Néppárt) között.”
A szakadék felé tartva
A párizsi Le Figaro szerint:
„A demokrácia példaképét szolgáló Spanyolország a szakadék felé tart, amióta a Podemos és a Ciudadanos nevű pártok 2015-ben bekerültek a parlamentbe, ami a két fő párt – a jobboldali PP (Néppárt) és a PSOE (Szocilista Munkáspárt) – váltóuralmának a végét jelentette. A Vox (jobboldali populista párt) áprilisi bejutása a parlamentbe tovább rontotta ezt a helyzetet. […] Az európaiaknak tehát nincs más választásuk, mint reménykedni, hogy a kormány megalakítása ne olyan kibogozhatatlan türelmi játék legyen, mint a Brexit.”
Pedro Sánchez elszámította magát
A zürichi Tages-Anzeiger így látja a spanyol választások eredményét:
„Pedro Sánchez Spanyolország miniszterelnöke elszámította magát. Noha a Szocialista Munkáspárt (PSOE) a vasárnapi választások után a legerősebb képviselőcsoport maradt a parlamentben, valójában vesztese a választásoknak. Áprilisban Sánchez ugyanis sikertelen koalíciós tárgyalások után meg volt győződve arról, hogy pártja megnyeri ezeket a választásokat. De mindenekelőtt két jobboldali párt nyert teret: a konzervatív Néppárt (PP) és a jobboldali populista Vox nevű párt. … A katalóniai konfliktusnak ez nem hoz semmi jót.”
A PSOE és az UP koalíciót akarnak létrehozni Spanyolországban
Erről a Frankfurter Allgemeine Zeitung a következőket írja:
„A hivatalban lévő Pedro Sánchez miniszterelnök szocialista pártja (PSOE) a bal alternatív Unidas Podemos párttal (UP) kívánja létrehozni az első hivatalos koalíciós kormányt a spanyol demokrácia történetében. A választás után két nappal megkötött egyetértés szerint Pablo Iglesias, az UP elnöke lesz a miniszterelnök-helyettes. Nyáron a felek nem tudtak szövetséget kötni, mert ehhez több partnerre lett volna szükségük. Ez a két párt együtt csak 155 képviselővel rendelkezik a 350 képviselőből.”
Macronnak aggasztó NATO-ellenes kétségei vannak
Az oslói Aftenposten így kommentálja Emmanuel Macron francia elnök NATO-ellenes kritikáját, aki a szövetség „agyhaláláról” beszélt:
„Macronnak igaza van, hogy Európának képesnek kell lennie arra, hogy saját biztonságát garantálja. A Berlini Fal leomlása után sok európai ország megszüntette a kötelező katonai szolgálatot és csökkentette a hadi költségvetését. 2014 óta ismét növelik a hadikiadásokat, de a NATO-tagállamok többsége jóval a kétszázalékos cél alatt maradt. … Ha az elnök saját nyilatkozatát rúgásnak tekinti azon országok ellen, amelyek nem felelnek meg ezeknek az előírásoknak, akkor nincs sok oka aggodalomra. Sajnos azonban valószínűbb, hogy őt úgy kell értelmezni, hogy nem látja különösebben fontosnak a transzatlanti szövetséget.”
Gázai övezet és Irán
A közelmúltban a Közel-Keleten lezajlott eszkalációról a római La Repubblica című lap ezt írja:
„A gázai övezetre záporozó rakéták – közvetlenül az iszlám dzsihád vezetőjének sikeres meggyilkolása után – nem Iránból jöttek. De az valószínű, hogy a rakétákat Iránban gyártották. Az Izrael és Irán közötti konfrontáció nem nyílt háború. Jemenben viszont évek óta folynak összecsapások, rövid szünettel, az Irán által támogatott milíciák és Szaúd-Arábia fegyveres erői között – melyek Izrael de facto szövetségesei. … A Közel-Kelet geopolitikai térképe az utóbbi években teljesen megváltozott. Izrael Szaúd-Arábia de facto szövetségese lett, és ezzel Irán a közös ellenségük. Tágabb értelemben létezik egy szunni front is, amelynek élén a szaúdiak állnak, és ők Izrael kulcsfontosságú támogatói. Ezzel szemben létezik egy sía front is, amelynek fő exponense Irán.”