Ha már folyója nem volt a tájnak, legalább a sínek köldökzsinórján tartotta a kapcsolatot a nagyvilággal, a zsivajgó nyelvi tarkasággal, amely váltakozva teremtett elszakadást és csatlakozást, tétova, reményüket vesztett utasokkal, akiknek irányt kellett mutatni, de hogyan ünnepeljen most, ha már nem kell, hogyan ragyogja be a szentestét az, ami feleslegessé vált, az ablakok élettelenül bámulták az autóút távolságtartó közönyét, a fényszórók araszoló pontjait. Az átmenetiség egyetlen szilárd pontja, mint egy fenyő, amely erdőt és ünnepet összefog, úgy húzta ki magát a bakterház a sínek csomózása mellett, innen elszakadni nem tudott, hiába ömlött ereiben a bénító egyedüllét, hiába átkozta a munkásokat, akik már nekiláttak a talpfák felszedésének, nem tudta túltenni magát csalódottságán, hogy elvitték a háza elől a vonatokat, a menetrend értelmét vesztette; tavaszra esedékes a nyugdíjaztatása, addig nem találtak neki újabb munkahelyet a vasútnál, nem is kerestek, addig lakhat a bakterházban, aztán úgyis lebontják.

A váróterem kicsinységét mintha fokozta volna az egyetlen deszkapad, mellette szénkályha, kiégett oldalán utat engedett a lobogásnak, szavatosságukat vesztett menetrendek lopakodtak a falakon körbe. Fát aprított, gallyakat tördelt gyújtósnak, mint minden hideg reggelen. Legyen meleg ma este, hátha valaki idetéved, nem tudván, hogy a vonatok örökre elköltöztek innen a megérkezések ünnepével és a búcsúzások keserűségével együtt; hinni még nehezen tudta, hogy sorsa a költözködés lesz. Kitette a bakterlámpát az ablakba, hogy fehér fénye messze visszhangzó életjel legyen, ha már a zakatoló szerelvények belezuhantak a némaságba; ha világító ablaksorokkal nem is hozza többé hangos utasait az éjszaka szokásos járata, születés és elmúlás között suhannak talán fémnehéz szárnyaikkal, füttyel tisztelegve az integetőnek, aki elindul lassan előre a talpfákon, hogy ne maradjon elvégezetlen minden kötelessége, hogy az utolsó vonatot utolérje. Mintha már nem is ő lenne, aki beöltözik szolgálati ruhájába minden reggel, csak egy hazatérő vándor, aki a padon kifújja magát, reménykedve nézi a behavazott sínpárokat, akár a saját lábait, melyek nem viszik tovább.

Előveszi a pálinkásüveget, mintha ez lenne a megérkezés minden öröme. Most több szenet dob a lángok közé, mint máskor, legyen a bakterház otthonosabb, mint a hétköznapokon, mert a magány szentestén didergetőbb; messze világít a lámpa karácsony ablakában, hiszen ez maga az ünnep: ahogy a kályha melege végigömlik a fáradt olajjal átitatott deszkapadlón, a bakterlámpa pedig jelet ad, megszelídítve fákat és szeleket, hogy minden maradjon tiszteletteljes csendben, mert a távolból egyre erősödő vonatzakatolás hallatszik.

Kontra Ferenc

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör karácsonyi számában jelent meg.