Kilencvenéves a tündérmosolyú színésznő Süveges Eta, a Szabadkai Népszínház nyugalmazott tagja szerint megváltozott a színház szerepe, de az emberek viszonya is egymáshoz

A tündérmosolyú színésznő – ezt a címet adta Garay Béla egy Süveges Etáról szóló írásának valamikor a hetvenes években. Kilencvenedik születésnapja előtt pár nappal látogattam meg a Szabadkai Népszínház egykori tagját, és állítom, nemcsak a mosolya tündéri, vidám kék szeme is elbűvölő, ahogyan egész törékeny, pici lénye. Órákig lehetne hallgatni nemcsak a visszaemlékezéseit a régmúltra, de a bölcsességeit is, amit minden, tőle kicsit is fiatalabb személy bátran megszívlelhet.

Kicsit rosszul hall, ennyi Eta panasza. A lábaira panaszkodik, nehezebben megy a járás, mondja, főleg, mikor ilyen az idő – mutat ki az ablakon a fehér, hideg ködbe.

– Ráfogom az időjárásra, nem a kilencesre. Egyébként nem érzek semmi problémát. Igaz, most megyek az orvoshoz, de csak azért, mert a húgom rám parancsolt, hogy ideje leellenőrizni az egészségügyi állapotomat, mert már két éve nem látott doktor – meséli az idős asszony, miközben arról faggatom, hogy érzi magát ennyi évesen. Eta egyedül él Szabadkán, egy tömbház hetedik emeletén. De nem hagyja el magát – mondja, erre nagyon vigyáz. Mindennap kijár, nem engedi meg magának, hogy ne menjen levegőre. Nemcsak a boltba, piacra jár le naponta, de utazik is, ahogy fogalmaz, „haza”, Kishegyesre, Bajsára, családi összejövetelekre, búcsúra.

– Igaz, nem vonattal, mert oda már nem tudnék felkapaszkodni. Magam körül el tudok még végezni, de nem engedik, hogy a függönyt én rakjam fel. Már megfenyegettek, hogy elviszik a könyveket, mert azt rakom a hokedli meg a sámli tetejére, hogy fel tudjam rakni a függönyt. Nagytakarításkor ezért elkel egy kis segítség, de megvagyok egyelőre. Meg lehetek elégedve – mondja meggyőzően, míg nekem teát készít.

A szokás hatalmáról

Meséli, hogy telik egy napja. A szokások megmaradtak még egy előző életből, amit a családjával együtt alakítottak ki. Eta egyedül él, férjét, fiát eltemette, unokája nincs.

– A szokás megmaradt. Későn fekvő és későn kelő vagyok. Megszoktuk, hogy ebédre mindig összevártuk egymást, és az is kései volt. Így az is megmaradt, hogy későn ebédelek most így egymagam is. Mindennap főtt ételt eszem, mert azt sem engedem meg, hogy ez elmaradjon. Ha egyszer azt mondanám, ma nem főzök, majd eszek valamit, akkor könnyen leszoknék a főzésről, különösen úgy, hogy nagyon nem szeretek főzni. Így mindennap főtt ételt eszem, és megterítek magamnak. Nem a kislábasból eszek, hanem megadom a módját. Nem akarom saját magamat elengedni. Ennyi tennivalóm van. Barátaim vannak, akikkel összejárunk, három család, és minden vasárnap összejárunk ebédelni. Mondták már sokszor, miért mondom azt, hogy nem szeretek főzni, mikor nekik ízlik a főztöm. Erre azt szoktam mondani: főzni nem, de enni szeretek – mondja, és hangosan felnevet.

Rendszeresen jár a Népszínház bemutatóira. Ha Eta nem jelentkezik időben, akkor a színház szervezője hívja, leellenőrizvén, hogy van az idős néni, kell-e neki színházjegy. Most már így, 90 évesen kísérővel jár színházba, mert mint mondja, ennyi idős korában már nem nagyon szeret éjszakára egyedül maradni az utcán. Fiatalabb kollégái is felajánlják, hogy eljönnek érte, és elviszik az előadásra.

Elkötelezettségről az anyanyelv iránt

Arról faggatom, milyennek látja a mai színházat, azokat az előadásokat, amelyek a mai időkben készülnek. Az idős színésznő szerint óriást változott a világ azóta, amióta ő játszott az életet jelentő deszkákon.

– Itt akkora változások vannak: az az érzésem, hogy eleve megváltozott a színház szerepe. Nekünk elkötelezettségünk volt – először is a magyar nyelv iránt. Jártunk a legkisebb falutól a legnagyobb városig, játszottunk Zágrábban is Belgrádban, és még sorolhatnám, de egész Vajdaságban minden kis községben. Tettük mindezt a nyelv miatt, a tiszta szép beszéd miatt, hogy megértsék, hogy szeressék az emberek az anyanyelvüket, hogy magyar iskolába írassák a gyerekeiket, amennyire csak lehetett. Ez nem ránk tukmált feladat volt, ezt az elkötelezettséget éreztük. Nem beszélve arról, hogy mit ér egy színész közönség nélkül – közönségre is szükségünk volt. Így a topolyai színházzal is és a szabadkaival is nagyon sokat utaztunk. Kevés volt a magyar színház, mert Zomborban és Nagybecskereken is megszüntették a társulatot, Újvidéken meg még nem létesült, és így nagy feladatunk volt. De mindenki szerette is, mert ezt anélkül nem lehet csinálni – meséli olyan beleéléssel, amilyennel valószínűleg a munkáját is végezte évtizedeken keresztül. Nem tudja megítélni, hogy ma kevesebben járnak-e színházba, mint mikor ő játszott színdarabokat, de bízik benne, hogy a szabadkaiak még mindig szeretik a színházukat.

– A bemutatókon általában telt ház van, de kisebbek a termek is. Hát majd meglátjuk, mi lesz, amikor befejezik a Népszínház új épületét. A szabadkaiak mindig is nagyon szerették a színházukat, több évadon keresztül játszottunk egy előadást, majd mikor kijátszottuk, akkor kezdtük elölről ugyanazt Budapestről érkező vendégművészekkel. Lejátszottuk ugyanazt a darabot ugyanazokban a városokban, és az emberek bejöttek újra olyan budapesti színészek kedvéért, mint Psota Irén, Kabos László, Dajka Margit, Honthy Hanna, Mezei Mária, Sinkovits Imre, akik szívesen jöttek, szerettek ide jönni játszani – állítja a nyugdíjas színésznő.

Szerette a kis szerepeit is

Eta játszott ezekkel a színészekkel egy-egy darabban, de az idős színésznő nem tud egyértelmű választ adni, melyik szerepét szerette leginkább, melyikre gondol vissza nagyobb szeretettel.

– Nem tudom kiválasztani, hogy melyik szerepemet szerettem legjobban: melyiknek örültem leginkább, amikor megkaptam, vagy amikor már játszottam. Mindig más volt a feladat, nem egyforma nagy. Amikor a Liliomfiban játszottam a leskelődő kis szomszédasszonyt, azt nagyon szerettem, pedig az egy kicsi szerep volt, alig pár jelenet. A feladat volt érdekes. A kis szerepből is lehet csinálni valamit, ha az ember ráérez. Persze amikor megkaptam Anna Frankot vagy Ophéliát vagy a Kurázsi mamában a Néma Katát, annak nagyon örültem. De kimondani, hogy mit szerettem jobban játszani… nem tudom, szerettem a szerepeimet – állítja Eta.

Nem akart mindig színésznő lenni, mint mondja. Kisgyermekként tanító néni szeretett volna lenni, majd inasiskolába iratkozott férfiszabóinasnak, de a háború beleszólt, és mire befejeződött a vérontás, kinőtt az inaskorból, így a szövetkezeti otthonban kezdett el dolgozni. Nagy műkedvelő volt, és egy járási fesztiválon fedezték fel.

– Odajött hozzám Dimitrijević Mara, a topolyai Járási Magyar Népszínház igazgatója, és azt mondta, magának az én színházam tagjának kell lennie. Így lettem a topolyai színház színésznője 1951-ben, miután megesküdtünk a férjemmel, Maronka Antallal, aki már ott játszott. Amikor egyesült a két járás, a topolyai és a szabadkai, akkor a költségvetés két hivatásos színházat nem tudott eltartani, így Szabadkára költöztük, és a Népszínház színésznője lettem, és innen is mentem nyugdíjba – mondja nevetve.

A mai világról

Eta megnyugtat, annak ellenére, hogy egyedül él, lesz kivel megünnepelni december 11-én a születésnapját.

– 88 éves koromban nagy fejtörést jelentett, hogy melyik nyolcast tegyem a tortán előre, melyik a szebb – így kell felfogni ezt az egészet, mert másképpen nagyon kellemetlen, nyomasztó, lehangoló lehet. Ha természetesnek veszi az ember, és úgy áll hozzá, hogy ez már egy állapot, és ezt az állapotot el kell fogadni, akkor könnyebb – mondja Eta.

Amikor arról kérdezem, hogy tetszik neki a világ, amelyben ma élünk, csodálattal beszél azokról az innovációkról, amelyek ma már mindenki számára elérhetőek és megkönnyítik az életünket, de az emberekről, az emberi kapcsolatokról a mai időkben már nem beszél akkora csodálattal.

– Minden épül, minden szép, mindet hasznos dolgot feltalálnak, így a telefont, vagy hogy az autó ma már nem luxus – ez mind jó és nagyon tetszik. Csak valamelyest önzőbbek az emberek. A mi ifjúságunk, ahogy emlékszem rá, építő, összefogó volt. A szebbet, a jobbat, a kellemesebbet, a békésebbet, a sokkal több szeretetet akarta megvalósítani. Most talán személyekként jobban el vagyunk szakítva egymástól. Mindenki saját magával van csak elfoglalva, a fiatalságot csak a saját vágyai érdekli. Magunkévá kellene tenni a közösséget, több szeretet, békesség, türelem lenne szükséges egymás iránt. Mindent nagyon gyorsan akarunk megvalósítani, ha ez máról holnapra nem történik meg, akkor lehangolja a fiatalokat – de hát mindenért meg kell dolgozni, mindent ki kell érdemelni. Az élet végeredményben egy küzdelem – vallja Eta.

A hosszú élet titkáról

A nyugdíjas éveiről faggatom, arról, hogyan boldogul a nyugdíjából, milyen nehéz ma az élete Szerbiában egy egyedül élő kilencvenéves hölgynek.

– Gyerekkoromban megtanultam a beosztást, az odafigyelést. Később a saját munkám saját magam által való megbecsülését. Mindig beosztó voltam, a gondokat igyekeztem mindig megoldani. Nem mondhatom, hogy dúskálhat az ember, de ha odafigyel, akkor összeér az egyik elseje a másik elsejével.  Ez a fontos – állítja Eta.

A hosszú élet titkát nem ismeri – állatja, de nekem nem így tűnik, hiszen a derű, amivel életéről mesél, a hozzáállás embertársaihoz, egykori munkájához mind-mind az élet szeretetéről árulkodik, ami valószínűleg elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki ennyi évet megéljen.

– Nincs titka a hosszú életnek. Öten voltunk testvérek, nagyon oda kellett figyelni egymásra. Talán ez az odafigyelés. Odafigyelni és boldogulni. Nagyon sok tanítóm volt, gondolok az írókra, akiknek a szerepeit megkaptam – persze, ha odafigyeltem a szerepemre. Rengeteget utaztunk, nagyon sok emberrel találkoztunk, barátkoztunk meg. Ha valami egyikről-másikról rám ragadt, az később hasznomra vált. Igyekeztem mindig alakulni a körülményekhez, de a körülményeket is magamhoz idomítani. A családban sem volt olyan személy, aki ilyen szép idős kort megélt. Voltak nyolcvanévesek, de a kilencvenet senki sem élte meg. De hogy hogyan kell csinálni azt, hogy az embert ilyen szép kort megéljen, azt nem tudom, mert nem voltak olyan erős szokásaim, amelyektől nem tudtam vagy akartam eltérni – ez is a hivatásommal járt.

Arról faggatom, ha a hosszú élet titkát nem is, a szellemi üdeség titkát bizonyára tudja, hiszen mindenre emlékszik, pörög a nyelve, ahogy meséli az életét, és nem csapong, hanem a kérdéseimre válaszol.

– Nagyon feledékeny vagyok. A nevek nehezen jutnak eszembe. Nagyon szeretek olvasni, de nem biztos, hogy odafigyelek, sokszor újra el kell olvasnom a mondatot, mert a gondolatom másfelé járt. Kézimunkázni nagyon szerettem, de most már nem megy, egy gomb felvarrása is sok babrálással jár. Éppen ezért nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Nem vagyok tévés sem, napközben nem is szoktam bekapcsolni a készüléket, csak estefelé. De ha nézek valami műsort, az sem biztos, hogy odafigyelek. Éppen ezért nagyon szeretem a keresztrejtvényt, arra oda kell figyelni, mert másként nem halad vele az ember – állítja Eta.

Isten éltesse a kilencvenéves tündérmosolyú színésznőt!

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör december 12-ei számában jelent meg.