Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be Hymnus című költeményét. Ugyanezen év februárja és áprilisa között a Vanitatum vanitas is elkészült; 1830-ban a Zrínyi dala, 1838-ban a Zrínyi második éneke. A cezúrát költészetének két nagy korszaka (a klasszicista és a romantikus) között az 1817-es Rákóczi hajh… című költeménye jelenti. Ha a Hymnust „nemzeti imádságunkként” aposztrofáljuk, akkor a Rebellis verset, utolsó költeményét „nemzeti átkunkként” kellene.
Költészete nemcsak saját és a közvetlen utókorát szólította meg, amelynek egyik legkomolyabb eseménye az 1844-ben, a Hymnus megzenésítésére kiírt pályázat volt, hanem a későbbi korok alkotóit is. 1814-ben íródott Elfojtódás című szentimentális költeménye Ady Endre Sírni, sírni, sírni című versében íródik újra, de megszólalnak sorai Térey János Átkelés Budapesten című verses novellafüzérének darabjaiban is. Orbán Ottó Hiúságok hiúsága című Vanitatum vanitas-palimpszesztjében „dúlt idegzetnek” nevezi Kölcseyt; kiábrándultságával és iróniájával maradéktalanul azonosul lírai énje.
Nemzethalál-vízió és időszembesítés
Kölcsey Ferenc a Hymnus című költeményét tisztázta le 1823. január 22-én. Alcíme: a Magyar nép zivataros századaiból. A legendásított magyarázat szerint a cenzúra megtévesztését szolgálta: miközben a magyar nép történelmére irányítja a figyelmet, az aktuális jelenre reflektál lírai beszélője. Igaz is, meg nem is. Pontosabban nem úgy igaz, ahogy azt a nemzet sorsát tematizáló alkotásokról imperatívuszokban, de mindenféle poétikai tudás nélkül beszélők hinni szeretnék! Kölcsey kétséget kizáróan remek verse – és nem a magyar nemzeti himnusz, hiszen azzá Erkel Ferenc zenéje, illetve a közmegegyezés tette! – a korszakban domináns lírai diskurzusokba illeszkedik: a herderi jóslat nyomán (is) kibontakozó nemzethalál-víziós költészet kiemelkedő darabja. Ún. időszembesítő költemény, amelynek alapvető műfaji sajátossága, hogy a jelen érdekében kérdez a múlt tartalmaira: válságaira és dicsőséges eseményeire egyaránt. A múlt és a jelen szembesítése révén levonható tanulságok alapján jósol jövőt és perspektívát. A 19. század első felének meghatározó ódai vonulatát jelenti ez a fajta lírai beszédmód, sem az európai, sem a magyar irodalomban, de még magában a Kölcsey-opusban sem egyedülálló jelenség: Baróti Szabó Dávid Egy ledőlt diófához (1791) című költeményétől Berzsenyi Dániel A magyarokhoz I. („Romlásnak indult…”) (1796–1810) és A magyarokhoz II. („Forr a világ…”) (1807) című ódáin és Vörösmarty Mihály Szózat (1836) vagy Az emberek (1846) című versein át Petőfi Sándor Nemzeti dal (1848) című rapszódiájáig alakul. Kölcsey lírájából a Hymnuson kívül a fentiekben említett Zrínyi-versek tartoznak ebbe az alakulási sorba, amelynek domináns eleme a „belülről pusztuló (fa)” metaforájában képet nyert „belső romlás” képzete:
[…]
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
(Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz I.)
[…]
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
(Kölcsey Ferenc: Hymnus)
„Harangok zúgása” – tartja róla a fáma, ami Erkel Ferenc, a megzenésítésére kiírt pályázat nyertese nyilatkozatán alapul, s mert eredeti, inkább a verbunk (mintsem a mai gyászzene) ritmusát követő változatában valóban szerepelt harangszó. Miként a vers maga, amely nyomtatásban 1829-ben, a Kisfaludy Károly szerkesztette Aurorában, könyv alakban csak 1836-ban jelent meg, Erkel Ferenc zenéje sem vált azonnal „nemzeti imádságunkká”: hosszú, (hivatalosan) több mint másfél évszázados út vezetett el addig, amíg 1989-ben törvénybe foglalták. A 19. században és a 20. század első két évtizedében rendszerint forradalmi vagy nemzeti tartalmú eseményeken énekelték az osztrák hivatalos himnusz, a Gotterhalte után, mellett vagy ellenében más, hasonló jellegű (zenei) alkotásokkal (Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésített változatával, a Rákóczi-indulóval, a Boldogasszony Anyánkkal vagy a Tebenned bízunk, elejétől fogva című zsoltárral) együtt. Mind Kölcsey Ferenc verse, mind Erkel Ferenc zeneműve egyedi és szuverén művészi alkotás, amely önmagáért s nem a nemzeti ideológiák szolgálata céljából jött létre. Egyik alkotónak sem volt tudomása arról, hogy épp a majdani magyar nemzeti himnuszt (néphimnuszt, miként korábban nevezték), annak szövegét, illetve zenéjét írta meg.
A 20. század végi (keletkezés)történeti kutatások (pl. Borbély Szilárd, Csorba Sándor) felhívták a figyelmet arra, hogy „nemzeti imádságunk” a magasztosság és ünnepélyesség templomi hangulata mellett/helyett a népi szokáskultúra kontextusában (is) értelmezhető: „A karácsonyi és újévi, vízkereszti népszokások köszöntőinek, önbeteljesítő jóslatainak, jókívánságainak nyelvi formáival és szövegvilágával mutat ki meggyőző rokonságot”, azaz „a kalendáriumoknak a világ históriáját felidéző technikáját fedezi fel” (Borbély 1995). Nem tartják véletlen és figyelmen kívül hagyható mozzanatnak azt sem, hogy január 23-a a karácsonyi ünnepkör vége, amit a „borivó” és „mulató” Vince-nap előz meg.
Egyáltalán nem gyászének, nem (csak) zsoltár, nem (csak) fohász. Nem szentségtörés, csak interpretációs játék (Nyáry Krisztián, Válasz Online, 2019. január 22.), ha azt mondjuk, jól énekelhető a legismertebb magyar kanásztánc, a Megismerni a kanászt… dallamára (Borbély 1995, Nyáry 2019). És épp ettől nagy, s épp ezért remek. Mert nem csak egyetlen jelentése van, ezért ideológiailag nem kisajátítható.
Kölcsey Ferenc komplex egyéniség volt, ami alatt korántsem a tökéletesség jegyét kell érteni, hanem olyan összetett jellemgazdagságot, amelybe a nemzeti romantika géniuszának, a magyar liberalizmus szellemi atyjának és a férfitársaknak írt intim levelek szerzőjének karakterjegyei is beletartoznak. Akinek, amikor 1835-ben búcsút vesz képviselői tisztségétől, s elmondja nevezetes búcsúbeszédét (nem mellékesen: a magyar történelem legnagyobb szónokai, pl. Kossuth Lajos tanultak tőle retorikát), egy napra leáll az országgyűlési munka, az ifjak kifogják a lovakat, s maguk húzzák kocsiját. De ő az, akit – legalábbis a „károgó” vagyis a mendemondán alapuló – irodalomtörténet szerint annyira utáltak jobbágyai, hogy kővel dobták meg a koporsóját.
A legnagyobb tanulsága ezeknek a történeteknek az, hogy meg kell fosztani őket, le kell hántani róluk mindazokat a sztereotípiákat, amelyeket „rápakoltak a századok”, s úgy értelmezni őket, ahogy eredeti mivoltukban mutatkoznak meg: hamis mítoszoktól, kirekesztő ideológiáktól, előítéletektől és kizárólagosságoktól mentesen. Nincs működő jövőképünk ugyanis, ha azokat hazugságokra alapozzuk! A Hymnus szerint sincs.
BENCE Erika
