A csantavéri Szalkai Imre már több mint két éve egyedül él. Mélyszegénységben, mostoha körülmények között. Testileg leépült, lefogyott, az egyik szemére nem lát, és a végsőkig elkeseredett. Azt mondja, számára már csak a halál jelenthet kiutat a reménytelen, kilátástalan helyzetéből. Szabó Angéla interjúja.
– Hatvanhárom éves vagyok, nyugdíjat, támogatást nem kapok, még a szociális segélyt is megvonták tőlem.
– Milyen indokkal?
– Azt kifogásolták, hogy időközben örököltem. A szüleim házában éltem az édesapámmal. Amikor ő meghalt, a két nővérem úgy rendelkezett, hogy el kell adni a házat. Hogy ne kerüljek az utcára, keresnem kellett egy kis odút, ahol meghúzhatom magam. Az örökség rám eső részéből vettem egy házacskát. Pontosabban a nővéreim vásárolták, ők megelőlegezték nekem, merthogy a családi ház a Prosperitati pályázata által kelt el, és eléggé elhúzódott az ügyintézés. Nekem határidőre ki kellett költöznöm, az épületet át kellett adni az új gazdájának. Az örökségből pénzt nem is láttam, a házat a testvéreim vették meg, és amikor a számlára megérkezett a vételár, akkor ők visszakapták a pénzüket. Amikor kiderült, hogy én örököltem, akkor megvonták tőlem a szociális segélyt. A törvényes előírások szerint, aki pénzhez jut, az 62 hónapig nem kérelmezheti a havi szociális juttatást.
– Nem lehetett valahogy mégis megoldani, hogy ne maradjon semmi nélkül?
– Nem. Hiába magyarázgattam, hogy nem egy meglevő ház mellé vásároltam egy másik ingatlant, másik házam nincsen, csak ez, amiben élek. Ezt viszont kénytelen voltam megvenni, mert eladták a fejem fölül a családi házat, én meg nem akartam a híd alá kiköltözni.
– Miből fizeti a rezsit?
– Szaporodik a tartozás, mert pár hónapja nem fizetem se a villany-, se a vízszámlát, arra már nem futja. Mit várhatok? Azt, hogy előbb-utóbb kikapcsolják, és aztán áramom se, vizem se lesz.
Apám halála óta nagyon leromlott az egészségi állapotom, most már munkaképtelen vagyok. Amíg jobb erőben voltam, vállaltam kertásást, tűzifabehordást, udvartakarítást, de ennek vége. Hogy a baj még nagyobb legyen, január utolsó hetében kisebb szélütés ért, azóta jóformán ki sem mozdultam itthonról. A pénzem elfogyott, még a gyógyszereimet sem voltam képes kiváltani. Korábban elsétáltam a vöröskeresztes ingyen ebédért, nagyon lassan, nyolcszor-tízszer is megállva, a falhoz támaszkodva, megpihenve, de most már erre is képtelen vagyok.
– Nem is kapja a napi egytálételt?
– Egy ismerősömet kértem meg, hogy segítsen, hogy hozza el, legalább ennivalóm legyen.
– Reggeli, vacsora is szükséges.
– Mostanra elfogyott az is, amit korábban bekészítettem: a krumpli, a rizs, a tészta. Ha marad az ebédből, akkor az a vacsorám, reggel pedig főzök teát és kenyérrel megeszegetem. Most már tűzrevalóm sincs, pár napra maradt egy kevés gally.
– Számíthat-e segítségre? Bízhat-e valamiben?
– Nem számíthatok senkire. Épp ma kaptam meg az értesítést arról, hogy elvetették az ápolási segélyre benyújtott kérelmemet. Ezt még egy évvel ezelőtt indítványoztam, amikor éreztem, hogy napról napra veszítem az erőmet. A látásom is nagyon megromlott, próbáltam a vakok és a gyengén látók szabadkai egyesületéhez fordulni segítségért, tagja vagyok a szervezetnek, de ők is elutasítottak. Tudja, mi lesz? Az, hogy véget vetek az életemnek. Fölakasztom magam. Akkor megoldódik minden.
Szabó Angéla
____________________________________________________________________
Nyitóképünk illusztráció. (Fotó:Pixabay)
