Február 13-án Végel Lászlóval beszélgettek a szabadkai VM4K-ban, vagyis teljes nevén a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban. Tudvalevő, hogy sokan felkapták a fejüket erre a társításra.
Ne köntörfalazzunk. A probléma ismert: hogyan, mikor, miért bocsátkozhat az ember dialógusba a korrumpálódott hatalommal? Hogyan lehet értékelni azt, amikor megteszi ezt az illető? Ami a VMSZ által uralt vajdasági magyar közéletet illeti, jó volna, ha ezeknek a kérdéseknek nem volna éle. Ha röpködnének a „békejobbok“, s legfőképpen a politikai kultúra mozdult volna el arról a dekadens szintről, amelybe hosszú esztendők óta olyannyira beleragadt.
A helyzet
Vajon normális körülmények uralkodnak-e Bácska, Bánát és Szerémség magyar közéletében? És ami a mostani helyzetben még fontosabb, változott-e valamit annak a VMSZ-nek a hatalomgyakorlása, amelyet többek között Végel László is oly sokszor bírált? A szüntelen folyású elvándorlás, az általános letargia, a szűkös megélhetési lehetőségek, a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek, valamint nem utolsósorban a súlyosan torzult politikai kultúra és média futó megemlítésével is arra juthatunk, hogy nem, nem élünk normális közéleti körülmények között. Ami meg a Vajdasági Magyar Szövetséget illeti, aki „olvassa“ a párt lépései mögött felsejő mintázatokat, az könnyűszerrel láthatja: szó sem volt itt semmilyen változásról. Amit, mondjuk, a 2011-es Magyar Szó-botrány, a 2014-es népszínházügy vagy a 2015-ös pártszakadás idején kifogásolni lehetett, azt most is lehet. Ha valaki akkor szót emelt, ma sem tehet másként (hacsak nem fáradt el, nem kötött „különbékét“ vagy utólag épp nem szövetkezett a párttal mégis…). Nem foszlott szét a források fölötti basáskodás, a gátlástalan káderpolitika, a nemzeti ideológia számító instrumentalizálása, a szemrebbenés nélküli kirekesztés stb. Változni talán csak az változott, hogy hála az ügyes manőverezésnek Belgrád és Budapest között, Pásztor Istvánék jelenleg totális védelmet és szilárd partnerséget élveznek a regnáló kormányok részéről, s a jelek szerint a Magyarországról szüntelenül ömlő pénzzel pedig pacifikálni is képes a pozícióját az elgyötört vajdasági magyar társadalom szemében. Mondhatni békeidőket él a VMSZ. A Magyar Mozgalom és társai, valamint a jobbára magára maradt, kritikát még megfogalmazni képes és merő személyek már legfeljebb csak bele-belekiabálni tudnak a gondosan ápolt ugarmezőbe.
A hely
Ilyen kontextusban zajlott le tehát a VM4K-beli Végel-est. Egy olyan intézetről beszélünk, ahol például a jelek szerint szinte minden rendezvény ingyenes – miközben a szabadkai alternatív kultúrtér (hogy a tartomány egyéb városairól most ne is beszéljünk) csaknem megsemmisült, a látogatók vásárlóereje ugyanis képtelen azt fenntartani. Akik megpróbálnak „ráérezni“ a VM4K „pulzusára“, azok közül sokan ugyanazt a mesterkedést vélik felfedezni, ami már oly sokszor bonyolódott személyi intrikákba, játszott a háttérből emberi sorsokkal (például száműzte Végel Lászlót a Magyar Szó lapjairól), és hozott létre olyan szörnyszülött dolgokat, mint az egykori Vajdasági SkaCcok karaktergyilkos blog vagy napjainkban a Jó Reggelt Vajdaság, a főként név nélküli szerzőkkel működtetett portál. Utóbbin még olvasható a 2016 júniusában megjelent, konkrét szerző nélküli „Pártkötődés vagy értékelv” című szöveg, amely épp Végel Lászlót karaktergyilkolássza, de hasonló bejegyzéssel az említett rossz emlékű blogon is lehetett találkozni. Tehát van nekünk most egy terünk, amely valamilyen rejtélyes utakon (elvégre azt sem lehet tudni, kik és hányan dolgoznak a VM4K-ban) kötődik ezekhez az erőkhöz.
Az est
Az est elején felolvasott Végel-korrajz játszi könnyedséggel értelmezhető úgy, mint ami a VMSZ-t is kritizálja – persze nemcsak azt, hanem a jelenkori térség demokráciájának megannyi anomáliáját. Joggal feltételezhető, hogy a szöveg hallatán Pásztor István nem bólogatott, hanem fejet csóvált. Majdhogynem teljesen világos Végel gondolatmenetéből az, hogy a VMSZ által teremtett mindennapi atmoszférának óriási és tragikus ára van. Kérdés azonban, hogy ez mire elég – ugyanis semmi olyasmi nem hangzott el a szövegben, ami konkrét és sajátos kritikát fogalmazott volna meg a vajdasági magyar közélet felé. Az est nagyobbik részére gyakorlatilag ugyanez volt érvényes, s noha közélet és egyén viszonya, a körülményekkel kötendő különbéke, az ellenállás szükségessége, a társadalmat mételyező félelem vagy az elvándorlás témái kapcsán ismét csak felvillant a politikai kritika lehetősége, Végel László nem hegyezte ki mindezt konkrét politikai anomáliákra.
Nem arról volt szó, hogy ne hangzottak volna el érdekes, megfontolásra érdemes gondolatok. Végel László, Lovas Ildikó és Urbán András (bár utóbbi inkább csak statisztaként volt jelen) alkotói személyiségei takaréklángon is könnyedén garantálnak egyfajta tartalmasságot, függetlenül közéleti szerepeiktől és meggyőződéseiktől. De ahogy az előbb leíródott, nem olyan időket és tereket élünk, ahol előnyben részesíthető a kedélyes csevely a pőre őszinteséggel szemben.
Említsük még meg, hogy Lovas Ildikó moderátori minőségében a jelenlevők számára utalva még a legelején úgy fogalmazott, „Végel László mindenképpen megérdemli ezt a figyelmet, és hogy ezt bizonyítsuk, úgy döntöttünk, hogy felolvasással kezdjük az estet”. Túl nagy merészség lenne azt állítani, hogy itt bizony a gyenge pont kereséséről is szó volt? Ha igen is, ezek mindig finom szövetből készült dolgok, biztos választ ilyenkor bajos találni, ámde az előzmények tudatában nem tud nem felmerülni a kérdés…
Ha áttételes küzdelemnek fogjuk fel (s miért ne tennénk így?) a Végel-estet, úgy ki „vesztett”? A burkolt kritikát is megfogalmazó főszereplő? Vagy az a tér és „légkör“, amely ennek a burkolt kritikának helyet adott? Lehet mérlegelni mindezt, ám attól valószínűleg nem kell tartani, hogy VM4K-nak és a mögötte dolgozó erőknek kárt okozott volna az est.
Vataščin Péter
A Végel-est szereplői (b-j): Lovas Ildikó, Végel László és Urbán András (Fotó: Tóth Imre, SZMSZ)
