Szakszervezeti kihívások: Nagyobb szolidaritásra lenne szükség

Amikor a legnagyobb német szakszervezet, a 2,3 millió tagot számláló IG Metal sztrájkot, vagy akár csak figyelmeztető sztrájkot jelent be, a munkaadóknak, de még a berlini kormánynak is minden oka megvan az aggodalomra, kevés ideje marad a reakcióra és még véletlenül sem teheti meg, hogy figyelembe sem veszi a bejelentést. A német szakszervezetek ugyanis a szociális béke garanciáját képezik. Erejük a létszámban és az egységben rejlik, az összetartó elem pedig a szolidaritás.

Szerbiában teljesen más a szakszervezetek helyzete. A szakszervezeti tevékenység tulajdonképpen tükrözi mindazokat a változásokat, amelyeken maga a társadalom keresztülment és megy át a mai napig. Ezek a változások pedig nem kedveztek a szakszervezeteknek, ami a munka világában betöltött szerepüket és helyzetüket illeti. Mindez pedig oda vezetett, hogy ma a szakszervezeti vezetőknek az az alapvető problémájuk, hogyan győzzék meg a munkavállalókat arról, hogy megéri szakszervezeti tagnak lenni.

Szendi Zsolt a Szerbiai egészségügyi nővérek és technikusok szakszervezetének elnöke a szabadkai Egészségházban. Már több, mint hat éve tölti be ezt a tisztséget, és – mint mondja – ezalatt az idő alatt az emberek viszonyulása a szakszervezethez sokat változott, de sajnos negatív irányba.

– A legnagyobb gond az, hogy az emberek azt hiszik, majd valaki más kikaparja helyettük a gesztenyét. Úgy vannak vele, minek fizessem én a szakszervezeti tagsági díjat, mi hasznom van abból. Helyi szinten mi próbáljuk a tagsági díjat segélycsomagok, vagy segélypénztár formájában visszaadni nekik, de a közösségi összetartozás tudata sajnos lassan kihalóban van, és ez nem jó senkinek. Lassan oda jutunk, hogy nem lesz elég tagunk ahhoz, hogy reprezentatív szakszervezet legyünk, csak egy leszünk a sok közül, az pedig, mint jól tudjuk, mindig teret ad a különböző manipulációknak – mondja Szendi.

A kis létszámú tagság mellett a Szerbiában működő szakszervezetek másik nagy gondja az egység hiánya. Amíg Németországban az „egy vállalat – egy szakszervezet“ elv érvényesül, addig nálunk épp fordított a helyzet, ez pedig csak tovább csökkenti a munkavállalói tudatosságot az egységes és szervezett fellépés szükségességét illetően.

– A dolgozók közötti szolidaritás egy létező fogalom, a szakszervezetek közötti viszont már kevésbé. Hivatalosan csak két országos szintű reprezentatív szakszervezet létezik, a Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetsége és a Független Egyesült Ágazati Szakszervezet, de rajtuk kívül működik még néhány szakszervezeti központ. Maguknak a szakszervezeteknek kellene megérteniük, hogy nem egymástól kell elszipkázniuk a tagságot, hanem elsősorban a már meglévő tagság érdekében tevékenykedniük és hatékonyan fellépniük. Új szakszervezetek ugyanis elsősorban azért jönnek létre, mert a már meglévőek nem végzik jól a munkájukat, vagy legalábbis a többség úgy gondolja, hogy nem végzik jól a munkájukat. Persze vannak más esetek is, van, aki csak azért hoz létre szakszervezetet, hogy védve legyen a munkaadótól, de az egésznek a vége az, hogy már nem tudni, ki kinek az érdekeit képviseli. Ahhoz, hogy úgy dolgozzunk, ahogy kell, és ahogy azt a szabályok megkívánják, több szolidaritásra lenne szükség – állapítja meg Hugyi István, a Szabadkai Önálló Szakszervezetek Szövetségének elnöke.

Szendi Zsoltnak ezzel kapcsolatban vannak pozitív tapasztalatai is, de – mint mondja – az egy vállalaton belüli különböző szakszervezetek közötti együttműködés inkább ritka kivétel, mintsem általános szabály.

– Az Egészségházban három szakszervezet is működik – az általános, a független, és a miénk, a szakmai – és jó az együttműködés köztünk. Együtt lépünk fel, amikor közös problémákról van szó, és épp ebben rejlik az erőnk. Ezek a problémák különbözőek: ilyen a dolgozókat érő különböző támadások és zaklatások, a biztosítással kapcsolatos problémák, a legidőszerűbb pedig a munkaerőhiány. Az idősebb dolgozók nyugdíjba mennek, helyettük újak jönnek, nekik viszont időre van szükségük ahhoz, hogy alkalmazkodjanak az új környezethez és megtanulják a munkát. A külső szemlélő azt gondolhatja, semmi gond, 500 tanuló befejezte az Egészségügyi Szakközépiskolát, és ők már készen is állnak a munkára, de ez a valóságban nem így van. Időre van szükség ahhoz, hogy beletanuljanak a munkába, egyes esetekben akár 5 évre is. Jelenleg is nagyon sok átképzés zajlik, de ez nem egy kiegyensúlyozott folyamat. Aztán itt van az egészségügyi főnővérek státusának problémája, akik egyetemet fejeztek be, de a törvény ezt nem ismeri el. A mi dolgunk az, hogy felhívjuk az Egészségház vezetőségének, sőt, az illetékes állami szervek figyelmét ezekre a megoldatlan kérdésekre. Egyedül nem sokat tehetünk ezeknek a problémáknak a megoldása érdekében, de mindig reagálunk. És persze mindezen túl itt vannak a bérrel kapcsolatos kérdések is – mondja Szendi.

Hugyi István még a múlt század nyolcvanas éveiben kezdte el szakszervezeti tevékenységét, először mint tag, 2011-től pedig mint tisztségviselő. Mint mondja, a legrosszabb és legtöbb stresszel járó időszak a privatizáció folyamata volt, amikor az emberek tömegesen kaptak felmondást.

– Az én szakszervezeti „diplomamunkám“ a szabadkai Bratstvo esete volt. Szerencsére akkor megjelent a Tatravagonka, de a hat hónapig tartó sztrájk az valódi diplomamunka volt: hogyan tartani a hitet az emberekben ilyen hosszú időn keresztül, mert manapság már inkább az a jellemző, hogy ha egyszer leállunk a munkával, néhány nap múlva már azokkal van a legtöbb gondunk, akik a leállás mellett döntöttek – emlékezik vissza Hugyi.

Manapság a szakszervezet már más jellegű kihívásokkal szembesül, de a szakszervezeti harc alapkérdései mindig ugyanazok: jobb fizetés és jobb munkafeltételek.

– Így volt ez 100 évvel ezelőtt is, és így van most is. A különbség annyi, hogy ma már rendezettebbek a viszonyok a vállalatokban, így a legtöbb esetben nem merül fel a kifizetetlen adók és járulékok, vagy fizetések kérdése. Ugyanakkor sokan csak meghatározott időre, vagy alkalmi munkára vannak alkalmazva, ez a terület pedig véleményem szerint nincs megfelelően szabályozva. Ezeknek a munkavállalóknak ugyanis nincs megfelelő védelme, sokkal kevesebb joguk van, mint az állandó munkaviszonyban levőknek, a betegszabadság, az útiköltségek és az évi szabadság vonatkozásában is. Ők csak azokra a munkanapokra kapnak bért és védelmet, amelyeken dolgoztak. Ugyanakkor a munkaközvetítőben sem tartják őket nyilván, tehát valahol légüres térben, a senki földjén mozognak, ami érthetetlen. A szakszervezetnek az a dolga, hogy rámutasson ezekre az ellentmondásokra és hiányosságokra. Szintén jogilag rendezetlen volt sokáig a különböző munkaközvetítő ügynökségeken keresztül munkát kapók helyzete is, de az ő státusuk ma már azonos a többi munkavállaló státusával. Elvileg ők is bekapcsolódhatnak a szakszervezeti tevékenységbe, de azok között a körülmények között, amelyekben ezek az ügynökségek működnek, nagyon nehéz, gyakorlatilag lehetetlen bármit is érdemben csinálni. A harmadik időszerű téma, amellyel kapcsolatban már szinte mindegyik szakszervezet megfogalmazta a véleményét, észrevételeit és kifogásait, az útiköltség kérdése, amelyet jelen körülmények között fiszkális számlával kell igazolni. De felmerül a kérdés, mi van, ha valaki kerékpárral, vagy gyalog jár dolgozni, ha a saját autóját használja, vagy épp havi bérlete van. A munkatörvény rendelkezései szerint nem kell bizonyítani az utazási költséget, a pénzügyminisztérium viszont másként rendelkezik, miközben a probléma a mai napig megoldatlan – magyarázza Hugyi.

Manapság megkerülhetetlen kérdés a munkaerőhiány is, amivel, a lakosság kivándorlásának következtében egyaránt kénytelen szembesülni a közszféra és a magánszektor is, az egészségügytől kezdve a termelésig. Szabadkán ez a jelenség, és annak következményei elsősorban a kisbajmoki ipari zónában észlelhetőek. Arról, hogy a külföldi munkaadók mennyire nyitottak a szakszervezettel való együttműködésre, illetve, hogy akadályba ütközik-e például a kollektív szerződés megkötése és alkalmazása, Hugyi a következőt mondja:

– Mindaddig, amíg nem jelenünk meg szakszervezetként, addig nem kívánatosak vagyunk – jobban örülnének, ha nem lennénk. De mihelyt elkezdjük a törvény által előírt folyamatot, létrehozzuk és bejegyezzük a szakszervezetet, majd a szintén törvény által előírt 8 napon belül meg is jelenünk – rögtön elkezdődik egyfajta puhatolódzás. Kik vagyunk, mik vagyunk, mit akarunk? Ugyanis senki nem akarja a tőkéjét egy olyan országban befektetni, ahol a szakszervezeti tevékenység bizonytalan, azaz maga a szakszervezet nem tudja, mit tehet meg, és mit nem, mik a jogai, ugyanakkor melyek a kötelezettségei. Általában véve elmondható, hogy a kisbajmoki ipari zónában a munkaadók elfogadtak bennünket, és van együttműködés. A gondot inkább a törvényes keretek jelentik, amelyek nem kötelezik a munkaadót arra, hogy tiszteletben is tartsa azt, amit aláírt és elfogadott. De szép lassan a munkaadók és a szakszervezetek is rájönnek arra, hogy ugyanaz a cél és érdek vezérli őket, ez pedig az, hogy a munkavállalók elégedettek legyenek és minél jobb fizetést kapjanak, természetesen a lehetőségekkel összhangban. Szabadka jelenleg a köztársasági átlagfizetés szintje alatt van, a cél pedig az lenne, hogy legalább elérje, vagy akár meg is haladja az átlagot, mert ez egy nagyon komoly ipari térségnek számít.

A szerbiai szakszervezeteknek javítaniuk kell az imázsukon

Henriette Bauer tagja volt annak a német szakszervezeti küldöttségnek, amely a munkavállalók nemzetközi együttműködését elősegítő projektum keretében 2019 márciusában többek között Szerbiába is ellátogatott. Egyrészt azért is, mert a nagy német vállalatok sorra nyitják meg itteni üzemeiket, másrészt azért, mert a Németországban dolgozó munkavállalók ebben bizonyos veszélyt látnak.

Henriette Bauer

– A projektum egyik célja, hogy támogassa a szolidaritást a két ország munkavállalói között, hogy azok jobban megértsék egymást. A Németországban dolgozó munkavállalóknak is érdeke, hogy a szerbiai munkavállalók bére növekedjen, mert így nehezebben lehet egymás ellen hangolni a két ország dolgozóit. A legnagyobb különbség a két ország szakszervezeti felépítése között, hogy Németországban egy szakszervezet működik, amelyik működésében és felépítésében is demokratikus. Persze ott is vannak kisebb szakszervezetek, de a németországi szakszervezet ereje mégis a nagyságában rejlik, ugyanakkor a társadalmi megítélése is kedvezőbb. A szerbiai szakszervezetek egyik alapvető problémája, hogy nagyon sokan úgy vélik, ez egy olyan valami, amire nincsen szükség a kapitalizmusban. Ők a korábbi, szocialista rendszerrel kötik össze a szakszervezetet, és azt mondják, a kapitalizmusban erre nincs szükség, mert mindenki saját magának dolgozik. Csakhogy ennek épp az ellenkezője az igaz. Épp a kapitalizmusban van szükség arra, hogy szembeszálljunk a tőkével, és ezt elsősorban a fiataloknak kell megérteniük, mert ettől függ a szakszervezet jövője. A másik probléma, amivel az itteni szakszervezetek nap mint nap szembesülnek, a munkatörvény, amely szellemiségében ugyan nagyon hasonlít a német törvényhez, de az alkalmazása hagy kívánnivalót maga után, azaz nincsenek olyan szervek, amelyek kizárólag azzal foglalkoznának, hogy a törvény rendelkezéseit mindenki tartsa tiszteletben – elemezte a helyzetet Bauer.

Stevan Farkaš, az ATB Severben működő szakszervezet elnöke szerint elsősorban az alacsony bérek okozzák a munkavállalók nagy fluktuációját.

– Hát igen, a fizetések alacsonyak. A legnagyobb gond az, hogy mindenki az állam által meghatározott minimálbérből indul ki, a munkaadó ezt tartja tiszteletben. Azok, akik nem külföldön akarnak munkát vállalni, inkább az ipari zónába mennek, mert ott jobbak a fizetések, vagy más cégekbe, ahol egyszerűbb a munka, de jobban meg vannak fizetve. Egyre többen mennek Magyarországra, hisz a határ csak néhány kilométerre van innen, a kettős állampolgársággal rendelkezők pedig még tovább mennek munkát vállalni. Ez egy verseny a munkavállalókért, és mi lépéshátrányban vagyunk. A legnagyobb gondot mindig is a fizetés jelentette, és fogja is jelenteni. Lehet, hogy magával a munkával elégedettek vagyunk, de ha a fizetésünk mindössze 35-40 ezer dinár, az manapság nagyon kevés a megélhetéshez. A napokban mondott fel egy fiatalember, Magyarországra ment dolgozni, ahol 800 euro a fizetése, szállás biztosítva, napi étkezés szintén, és  havonta egyszer haza is hozzák. A fiatalok nem akarnak várni a szebb jövőre, mi idősebbek pedig már jól tudjuk, hogy arra bizony sokat kell várni – mondja Farkaš.

Ezzel a gonddal egyre inkább tisztában vannak a munkaadók is, ezért a  hiányszakmákban dolgozókat – elsősorban a fémiparban – jobban megfizetik, mert „nincs idő arra, hogy kiképezzenek egy jó szakembert”, mondja Stevan, és hozzáteszi:

– Ezt a helyzetet próbáljuk meg kihasználni arra, hogy minél jobb fizetéseket harcoljunk ki, de sajnos azt kell mondanom, az érdekérvényesítő képességünk nem túl nagy. Az első és alapvető gond, hogy a szakszervezet csak vállalati szinten létezik, márpedig ezen a szinten véleményem szerint nem sokat lehet tenni annak érdekében, hogy csökkentsük a különbségeket köztünk és a szomszédos országok, például Magyarország, Szlovénia, Ausztria fizetése szintje között, hogy meg tudjuk állítani a fiatalok elvándorlását. A szakszervezetnek jóval erősebbnek kellene lennie ahhoz, hogy eredményesen tudjon tárgyalni a munkaadókkal. A jelenlegi körülmények között szakszervezeti aktivistának lenni nem is könnyű és nem is hálás feladat, mert két tűz között vagyunk: a dolgozók azért szidnak bennünket, mert senki soha nem elégedett a fizetésével, arról meg ne is beszéljünk, hogy néz ránk a munkaadó, ha bekopogtatunk az ajtaján, hogy meg kellene növelni ezt, meg kellene növelni azt. Egy projektum keretében volt alkalmam látni, hogy dolgoznak a szakszervezetek Svédországban. Zónákra osztották fel a tevékenységüket, a szakszervezetekben professzionális szakemberek dolgoznak, és jelentős anyagi forrásokkal rendelkeznek, szükség esetén a dolgozók akár egy-két havi bérét is tudják fedezni.

Szerbiában a szakszervezetek ennél lényegesen kevesebb forrással rendelkeznek. A pénzt tagsági díj formájában gyűjthetik be, ami a nettó fizetés 1 százaléka – de az az 1 százalék is több részre oszlik. A fele (0,5%) marad az alapszervezetnél, amely ebből fedezi a legalapvetőbb szükségleteit és költségeit. A másik feléből 0,28% jut az ágazati szakszervezetnek, 0,12% a többi ágazati szakszervezetnek, és 0,10% a tartományi szervezetnek.

„Ezek meglehetősen szerény források, ezekből nem lehet finanszírozni olyan komolyabb tevékenységeket, mint például különböző alapok létrehozása, vagy lobbizás. Inkább „izomból“, vagy a korábbi tapasztalatokra hagyatkozva próbálunk csinálni, változtatni, elérni valamit“, mondja ezzel kapcsolatban Hugyi István, aki szerint a szakszervezetnek még sokat kellene fejlődnie, elsősorban a felismerhetőség terén.

– Mi azon dolgozunk, hogy minél többen meg- és felismerjenek bennünket, hogy az emberekben tudatosodjon, hogy egy vállalaton belül a szakszervezet az egyetlen olyan intézmény, amely tehet valamit a munkavállalók érdekében. Ezért a Szabadkai Önálló Szakszervezetek Szövetségének programjában a hangsúlyt a társadalmi szerepvállalás erősítésére fektettük. Részt veszünk különböző aktivitásokban, együttműködünk az emberbaráti és civil szervezetekkel, hogy a szakszervezet ne csak akkor kerüljön előtérbe, amikor a problémákról van szó, és amikor a végeredménnyel általában senki sem elégedett – mert senki sem tudja, hogy mik voltak az előzmények, egyáltalán milyen lehetőségek közül lehetett választani, és hogy a legtöbbször csak annyit lehet tenni, hogy a két rossz közül a kisebbet választjuk – mondja Hugyi.

Natalija Jakovljević