A COVID–19 első szerbiai halálos áldozatát Bánátban követelte, ahol a pártversengés fontosabb volt a járványnál, írja az Al Jazeerának Željko Bodrožić, a Kikindske hetilap szerkesztője, a Szerbiai Újságírók Független Egyesületének (NUNS) elnöke.
– Nagykikinda március 17-én vált a koronavírus-járvány gócpontjává, amikor Szerbia meggyötört népének ezt Aleksandar Vučić mártíri hangon bejelentette, nem hivatalosan viszont már március elején az volt, már azokban a napokban is, amikor ugyanez a mártír (aki majd megment bennünket a halálos vírustól) a pálinkáról gyógyszerként beszélt, azt mérte össze, hogy hányan halnak meg szúnyogcsípéstől és hányan az új vírustól, és megszállottan vezette a saját és a pártja kampányát, a választási kampány kezdetére készülve – véli a szerkesztő.
Bodrožić összefoglalja, mit lehet tudni az első nagykikindai fertőzöttről: február végén érkezett Milánóból egy olyan személlyel, aki ebbe az olasz városba jár kezeltetni súlyos betegségét. Ez a személy Temesvárra érkezett repülővel, és nyilvánvaló, hogy akkor még a román és a szerb hatóságok sem vették komolyan az olaszországi történéseket. Az első ismert ember, akit megfertőzött, a saját apja volt: egy 61 éves vese- és cukorbeteg ember, aki március elején jelentkezett az egészségházban az orvosoknál, majd a kórházban is, de senkinek se mondta, hogy a fia akkor érkezett haza Olaszországból. Senki nem is kérdezte tőle ezt. Az ember arra gondolt, hogy veseköve van, ezért néhány nap alatt meglátogatott több rendelőt, ment a gyárba dolgozni, barátkozott a szomszédokkal.
Közben a város élte a megszokott életét, a Szerb Haladó Párt (SNS) irodájában volt a legnagyobb nyüzsgés, ahol a választáson való induláshoz szükséges támogatói aláírásokat gyűjtötték – több száz ember várta március 4-én, hogy aláírjon, sokan a közszférában dolgoznak: a városi közigazgatásban, vállalatokban, óvodákban és iskolákban, egészségügyi intézményekben…
– Március 6-án kongatták meg a vészharangot a nagykikindai kórházban, amikor bejelentették, hogy Szabadkán megjelent az első fertőzött. Két nappal később derült ki, hogy a vírussal érkező személy apja is fertőzött, egyre rosszabb állapotban van, 9-én pedig az újvidéki Klinikai Központba szállították – írja Bodrožić, aki hozzáteszi, kilenc orvos, több egészségügyi technikus, valamint mintegy harminc személy, aki a beteggel dolgozott, karanténba került, néhány nappal később pedig az első fertőzött 65 éves szomszédja is lélegeztetőgépre került Újvidéken.
Időközben az élet a normális menetében zajlott a városban, csak a kórházban volt rendkívüli állapot, majd a városban arról kezdtek beszélni az emberek, hogy többszáz fertőzött van Nagykikindán, de nem volt egyetlen hivatalos személy sem, aki nyilatkozott volna a témában.
– Mindenki azt az egy embert várta, aki mindenről dönt, hogy megjelenjen és megmondja, hogy ez most vagy „az emberiség történelmének legnevetségesebb vírusa”, amelyik nem árthat a génjeinknek és a pálinkánknak, vagy valami komolyabb. És így jutottunk el lassan a március 15-e este bevezetett szigorú intézkedésekig.
A rendkívüli állapot első napján, március 16-án megerősítették, megjelent a harmadik, hivatalosan is fertőzött személy a városunkban – egy 59 éves nagykikindai nyugdíjas, az első fertőzött ismerőse, aki március elején találkozott az egészségházban és szívélyesen üdvözölték, megölelték egymást. Őt is sürgősen Újvidékre szállították, lélegeztetőgépre kapcsolták, de sajnos krónikus betegként nem tudta felvenni a harcot a betegséggel, március 20-án elhunyt, ő az első személy Szerbiában, akinek a halálát hivatalosan is a koronavírus okozta – írja Bodrožić, aki szerint ilyen helyzetben paradoxonként hat, hogy a vírus gócpontjának számító város gyógyszertárainak nagy részében nincs maszk, kesztyű, alkohol és fertőtlenítőszer.
Bodrožić szerint a város kommunális szolgálatai, az egészségügyben dolgozók, a rendőrök, mind nagyon összeszedettek, jól funkcionálnak, és kisegítik egymást, a nagykikindai lakosok pedig betartják a szigorú előírásokat, és a pozitív világképük is töretlen, sokan önkéntes munkában segítik a városi válságstábot, maszkokat varrnak, akinek van felesleges fertőtlenítőszere segítséget ajánl a közösségi oldalakon, és sokan, más városokhoz hasonlóan minden este nyolc órakor tapssal üdvözlik az egészségügyi dolgozókat. Még egy jó hír, hogy az első fertőzöttel kapcsolatba kerülő, majd karanténban helyezett kórházi dolgozók egyike sem fertőzött, valamint az is, hogy néhány gyógyszertárban már megjelentek a védőfelszerelések.
– Tanulságként leszűrhető, hogy ha február végén, még időben reagáltak volna, megelőzhető lett volna, hogy Nagykikinda gócponttá váljon, de akkor megnyugtató sztorikkal zúdítottak ránk a nevetséges vírusról, pálinkáról, génjeinkről és biztonságos olaszországi bevásárlásokról, de a remény megmarad, hogy még az utolsó pillanatban sikerül megállítani a vírus drasztikus sebességű terjedését és elkerülhet bennünket a fertőzöttek számának nagy emelkedése – zárja a cikkét a szerkesztő.
A teljes szöveget itt találják.
Krle cenzúrát akar
A rendkívüli helyzetben rendkívüli megoldásokra van szükség, ez evidens, de egyesek ilyen esetben is túllőnek a célon. Így tett Nebojša Krstić, az Idoli zenekar egykori tagja, aki most médiaszakértőként nyilatkozik időnként. Ő az, aki a rendkívüli állapotra való tekintettel azt ajánlotta az illetékeseknek, hogy járvány idejére tiltsák be Szerbiában a Twittert, a Facebookot és a Youtube-ot, amivel elejét lehetne venni a „pánikkeltésnek és annak potenciálisan halálos hatásának”.
– Milyen minősítésben ajánl ő bármit is? Az illetékeseknek az illetékesek tehetnek ajánlatot. Szervezetek és egyének a hatalomtól kérhetnek valamit vagy felhívással fordulhatnak hozzá. Krstić nemes egyszerűséggel úgy viselkedik, mintha valamilyen „illetékes faktor” lenne, és ajánlhat valamit a hatalomnak. Hát, komám, nem vagy az, így komolytalanná vált a hozzáállásod – írja a Danas napilapban Gojko Vlaović.
A szerző azzal egyetért, hogy sokan arra használják a közösségi oldalakat, hogy pánikot és álhíreket terjesszenek, de ezt nem tartja elég indoknak, hogy mindenkitől megvonják a hozzáférést, főleg nem ilyen helyzetben, mint a mostani, amikor sokunknak csak az internet biztosít szórakozást a kijárási tilalom miatt.
– Jól szituált polgárként Krstić elfelejti, hogy nem mindenki gazdag Szerbiában. Ellenkezőleg, a lakosság többsége szegény – nincs mindenkinek medence az udvarában, billiárd szalonja a házában, minigolf-pályája, nagy udvara, saját konditeremmel, mint egyes gazdagoknak – állapítja meg a szerző.
Vlaović felteszi a kérdést, hogy Krstić vajon miért nem szólalt fel az álhírek ellen, amikor a koronavírusról beszéltek először az illetékesek, miért nem tiltakozott a szerbiai nőket olaszországi bevásárlásra buzdító rossz viccek miatt, vagy esetleg akkor, amikor elhangzott, hogy a koronavírus kevésbé veszélyes, mint a szezonális influenzajárvány, vagy akár most, amikor se óvoda, se iskola, a dolgozó szülők pedig nem maradhatnak otthon a gyerekeikre vigyázni.
A teljes kommentárt itt olvashatják.
Mi követi a járványt – nyílt terror vagy a kormány bukása?
– A koronavírus-veszély elmúltával csak pusztaság marad, és az egy új helyzetet teremt a kormány számára, amely „vagy befejezi, amit elkezdett és nyílt terrort vezet be, vagy megbukik”– jelentette ki Goran Marković rendező a NIN hetilapnak adott interjújában, tudatja az N1 televízió a Beta hírügynökségre hivatkozva.
– Az volt az első dolog, ami megfordult a fejemben a rendkívüli állapot kihirdetését követően, hogy ez lenne-e a bevezetője egy intézményesített diktatúrának, törvényi keretek között meghatározott terrornak. Szerintem ez látszik abból a nehezen leplezhető elégedettségből, hogy most mindent megtehetnek a járvány elleni harcra hivatkozva. Csakhogy ez, attól tartok, ők is tudják, lassan rájönnek erre, kétélű kard – mondja a Variola vera film rendezője.
– Emlékezzenek vissza október 5-ére (2000.), amibe Milošević belebukott. Az egy olyan háború következménye volt, amelyből Szerbia vesztesként és megszégyenülve került ki. A diktátor szemszögéből most semmivel sem veszélytelenebb a helyzet. Ez elmúlik majd. És akkor mi marad? Pusztaság. Gazdasági, pszichológiai és politikai értelemben is – véli Marković.
Összehasonlítva a helyzetet, amikor a Variola vera (az 1972-es jugoszláviai feketehimlő-járványról készült filmet – a szerk. megj.) című filmet készítették elmondta, az akkori viszonyok annyiban hasonlítanak a maiakhoz, hogy a hatalom mindkét alkalommal elhallgatta az igazságot a járványról.
– Itt van, most kiderült, hogy a koronáról már tudtak akkor, amikor az SNS aktivistái összejártak kidolgozni a választási stratégiát. Ez a titkolózás a hatalom minden áron történő megőrzése érdekében ugyanaz, ami akkor volt és ma van – mondta, kiemelve: a járvány elleni harc megszervezésében van különbség.
– A himlő ideje alatt létezett egy nagy, erős állam, ma pedig a koronától Brnabić ment meg bennünket, aki ordibál a polgárokra, és Lončar, aki azt állítja, hogy seperc alatt védőoltást(?!) gyártunk. Ez a legnagyobb különbség: míg azok profik voltak, ezek legegyszerűbb dilettánsok – nyilatkozta Marković.
Eredetiben itt.
( Nyitóképünk gradski.online)
