A VMSZ részéről a közelgő júniusi választás fényében, úgy tűnik, rendkívüli stratégiai pontnak számít Szabadka „megszerzése“. A legerősebb üzenetüknek talán a „balkanizációval“ s burkoltan az SZHP-s Bogdan Labannal – eddigi koalíciós partnerükkel – szembeni kiállás számít.

Egy olyan közéletben, ahol az etnikai elem lényeges, szükséges, hogy az adott pozíció mögött hátországként, a helyi valóságban is kézzelfoghatóan ott álljon maga a „nép“… Hogy az adott posztot betöltő káder és az őt delegáló párt azt érezhesse, a hatalmuknak valós társadalmi alapja és támogatottsága van. Nyilvánvaló, hogy a VMSZ politikusai ilyesmit nem érezhetnek a köztársasági parlamentben, a tartományi képviselőházban vagy valamelyik nagyobb vajdasági, de döntően szerb többségű városban. Ezekben az esetekben – s egy pillanatra se felejtsük el: a kontextust nagyban meghatározó etnicitás és nemzetállami eszme diktálta feltételek között – egy kisebbséget képviselnek.

Mi lehet tehát az a legáhítottabb poszt, amely esetében így vagy úgy, de még a többség képviselőjének érezheti magát egy VMSZ-es politikus? A rövid válasz egyszerű: Szabadka polgármesteri széke. Az ország egyik legnagyobb, csaknem 100 ezres városáról, valamint történeti magyar központról van szó. Topolya, Zenta vagy Magyarkanizsa első emberének lenni nem jelenthet ekkora presztízst, talán magyarázat nélkül is egyértelmű, hogy miért. Szabadka esetében még azzal is számolnunk kell, hogy a 2015-ös pártszakadáskor éppen ez a város számított a Magyar Mozgalom bázisának. Mára erősen megkopott az MM fénye, s mivel Pásztor István gesztusaiból általában világosan látszik, hogy szeret elégtételt venni a múltbeli sérelmeiért, ezért Szabadka vezetésének megszerzése több mint édes kárpótlást jelentene egykori párttársaival szemben is.

Van azonban a „balkanizáció“ emlegetésével némi baj. A VMSZ gyakorlatilag egy rövid döccenőt leszámítva sosem koptatta az ellenzék padsorait a szabadkai testületben. Lényegében 1994-es létrejöttekor automatikusan a párté lett a szabadkai polgármesterség, mivel akkor a posztot már 5 éve – 1989 óta – nem más, mint Kasza József töltötte be. 2008 nyaráig pedig Ispánovics István és Kucsera Géza jóvoltából meg is tartották ezt a tisztséget. Ezt követte a Demokrata párti Saša Vučinić és Modest Dulić nevei által fémjelzett bő 5 év, viszont az akkor már Pásztor István által vezetett VMSZ szintén része maradt a városvezetésnek – mégha a demokratákkal ápolt viszony finoman szólva nem volt mentes a csontig hatoló ellentétektől sem. Aztán, de ekkor már a haladókkal összejátszva, Maglai Jenő 2 és fél éve következett, amelynek egy részét a pártszakadást követően a Magyar Mozgalom tagjaként töltötte el a székben.

2016 óta pedig a jelen helyzet van érvényben, amikor a VMSZ ismét a jól megszokott koalíciós szerepet tölti be. Ez a kis történet huszonöt évet ölel fel, nagyvonalúságból pedig hozzátehetnénk mintegy előzményként Kasza első öt évét is. Miért kell mindezt ennyire kihangsúlyozni? Azért, mert ha van olyan párt Szabadkán, amelynek némiképp kínos kampányolni a másokra való mutogatással, akkor az csak a VMSZ lehet. Ezen ugyan árnyalhat valamit az, hogy a tartomány és a köztársaság szintjén gyakran ellenszél fogadta a Kasza, majd a Pásztor által vezetett párt törekvéseit, de a lényeg ettől még aligha módosul.

Bizarr, hogy úgy beszélnek most „balkanizálódásról“, mint ami ellen most fog kiállni az a párt, amelynek nevéhez számos kétes értékű és kimenetelű szabadkai projekt fűződött az elmúlt évtizedekben, pl. a mára elfeledett sétaerdei medencei „pénzszivattyútól“, a Népszínház épületének kálváriájától kezdve a székházmutyin és pénzzel mesterségesen kitömött intézményeken (VM4K) át egészen a furcsa kültéri szoborkompozíciókig (a fiatal Kosztolányi szobra) – nem beszélve a nyers erőből való, merő önkényből álló politikai stílus gyakori alkalmazásáról. De ne legyünk kizárólagosak, hiszen például a Kasza-féle városvezetés a kilencvenes évek zaklatott időszakát például kifejezetten jól kezelte az etnikai törésvonalak kontrollálásával, s habár a zsinagóga felújítása a magyar kormány nélkül nem jöhetett volna létre, a párt legalább egyfajta menedzserként részt vett a folyamatban. Mindenesetre bőven van csontváz a VMSZ szabadkai szekrényében. Innen nézve leginkább a higgadt szakpolitikai alapokon álló kampánynak volna értelme, amelybe talán beleférne egy kis önkritika is az 1994 és 2020 közötti negyedszázad „vonatkozásában“.

Ehhez röviden hozzávehetjük azt a szinte „skizofrén“ állapotot, ami a VMSZ és az SZHP viszonyát az előbbi párt irányából jellemzi…. Pásztor Bálint Vajdaság Mának adott nyilatkozata szerint nagyon fontosak számukra a belgrádi kapcsolataik, vagyis a haladók vezetésével való szövetségük. Ráadásul az elmúlt években sok masszív gesztust tettek a szerb nacionalizmusnak is a helyi utcanevektől kezdve Koszovó „szerb ügyének“ felkarolásáig. Ugyanakkor valószínű, hogy vajdasági magyar kulturális minták fényében (ennek példája a balkanizáció emlegetése) a VMSZ–SZHP kapcsolatrendszer soha nem volt, s nem lesz mentes a erőltetett elemektől, mi több, az átlag vajdasági magyart biztosan kiveri a hideg víz mondjuk Koszovó témájától. Az tehát, hogy most „nekimennek“ Bogdan Labannak, valahol mélyen ellentmondásos, mégha nem is meglepő. Persze némileg árnyalhat a helyzeten az, ha Laban kegyvesztett lett pártján belül. Egyúttal nagy kérdés az is, hogy mennyire lehet politikai kompromisszum eredménye majd az, ha a VMSZ megkapja Szabadkát – s hogy Pásztorék mit adnak ezért cserébe.

Ha a párt történeti és politikai ellentmondásai nem lennének elegek, akkor van itt még más is. Szabadka etnikai történetének elmúlt bő három évszázada a magyar, a szerb, a horvát és a bunyevác népcsoportok körtáncaként írható le. Nagyon úgy fest a dolog, hogy a kivándorlás által jócskán megtámogatva a 2021-es népszámláláskor hivatalosan bekövetkezik az, amire nagyjából a 18. század első felében volt utoljára részleges példa: Szabadka szerb többségű város lesz. Ez jó eséllyel csak erősödni fog a következő évtizedekben, s ezen a ponton válik csak igazán érdekessé a VMSZ szabadkai polgármesterségre ácsingózó „ambíciója“. A cikk elején emlegetett társadalmi alap erodálódása esetén mindenképp szükséges egy SZHP-szerű párttal kötött alku ahhoz, hogy mondjuk egy Pásztor Bálint birtokolja a város kulcsait. Szabadka ezekben az években mindenképpen fontos fokmérője a vajdasági magyar társadalomban rejlő politikai potenciál mértékének, amelyet általánosságban az a veszély fenyeget, hogy végleg visszaszorul a kisvárosok és falvak világába, Észak-Bácska központját meg politikai segítséggel tudja csak megszerezni.

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör 2020. május 21-ei számában jelent meg.

[democracy id=”19″]