Lassan három évtizede, hogy a hírhedt Marinko Magda magyarországi lefogását követően bandájának néhány tagja fölött ítélkeztek Szabadkán. Alkalmi bírósági tudósítóként ismertem meg a bűnper több részletét, és nyilván így kerültem a Magyar Rádió riporterének látókörébe: meghívott egy stúdióbeszélgetésre. Akkor még a pártvezetők közbenjárása nélkül mehettünk át az országhatáron, így élő adásban válaszolhattam a feltett kérdésekre. Mi több, vitatkozhattam is a műsor többi résztvevőjével.

Az ezredes kérdése

A bevezető, a tények ismertetése után ki-ki kommentálhatta a helyzetet, és kérdezhettünk is egymástól. A magyarországi büntetés-végrehajtás egyik ezredese – beszélgetőtársként – igencsak meglepődött azokon, amit tőlem hallott. Elmondtam ugyanis, hogy a politika és a bűnözés egyfajta szimbiózisban él az országban, így a háborús uszítók és nyerészkedők meg a bűnelkövetők gyakran azonosak, általában egyazon fészekaljból valók, egyazon célért öletnek és ölnek, raboltatnak és rabolnak, mindenki a maga szerepe szerint a potrohos vajdától a választott államfőn, a minisztereken át egészen a piti bűnözőkig. Akkor már nemcsak a horvátországi, hanem a boszniai harctereken is „állt a bál”, az újvidéki és a szabadkai pályaudvarokon pedig szakállas fegyveresek, „hétvégi harcosoknak” nevezett alvilági figurák grasszáltak. A száraz tényállást ismertettem csupán, amely közismert volt nálunk, de külföldön nem akarták ezt elismerni. Csodálkozott is az ezredes, amikor a műsort követő kávézás során elmondtam neki, hogy a szabadkai bűnper tárgyalása során az egyik vádlott milyen harctéri részletekről mesélt, és hogy a tanácsvezető bíró nem győzte leinteni, mondván:”ez nem tartozik a tárgyhoz, erről nem kérdeztük…”  Pedig az Arkan-alvezér mondandója külön bűnper tárgyául szolgálhatott volna egy háborús bűncselekményeket tárgyaló perben.

A búcsúzáskor az ezredes megkérdezte tőlem, hogy ezek után haza merek-e menni? Igennel válaszoltam, és még aznap hazajöttem. Sejtettem (2000 októbere után meg is bizonyosodtam felőle), hogy szülőhazámban szorgalmasan fordítják a Magyar Rádiónak ezt a műsorát is. Lehet, hogy naivitás volt részemről az, amit az ezredes bátorságnak nevezett, de makacsul hinni akartam abban, hogy a bűnről beszámoló hírvivőnek nem szabad a fejét venni.

Ezek ugyanazok

Az akkori riporter, Pikó András ma egy budapesti kerület polgármestere, Bökönyi ezredes pedig hozzám hasonlóan nyilván nyugdíjas. A műsor felvételét valaki tán őrzi valahol, a szabadkai perben elítéltek régen szabadultak, egykori vezérük pedig Magyarországon raboskodik. A kilencvenes évek politikai szereplői közül időközben többen meghaltak, de akad közöttük háborús bűnösként Hágában elítélt pártvezető, aki ma is parlamenti képviselő Belgrádban. Korabeli helyettese államelnök lett 2012 és 2017 között Szerbiában, akit a potrohos vajda pártjának főtitkára követett az első számú közjogi méltóság székében. Félreértések elkerülése végett: Vojislav Šešelj, Tomislav Nikolić és Aleksandar Vučić a három fent említett személy. Arra már csak kevesen emlékezhetnek, hogy az akkori idők legerősebb vajdasági magyar pártja 1996 decemberében együtt tüntetett a fővárosban a szerb ellenzékkel, hogy Milošević rendszerének végig ellenzéke volt a vajdmagyar politikai vezetés, és hogy 2000 októberében az egyik leghangosabb ellenzéki város éppen Szabadka volt. Meg is lett a böjtje ennek a makacs ellenzékiségnek, de sokkal többet nem profitált a vajdasági magyarság abból sem, hogy az egyesült szerbiai demokratikus ellenzék részeként a VMSZ a Demokrata Párt oldalán részese lett a hatalomnak.

Egykori jegyzeteimet böngészve találkozom a mai politikai eseményeket követve az akkori szereplők nevével. Ott van Ivica Dačić, Aleksandar Vulin, Rasim Ljajić, de számos „középvezető” és számtalan helyi akarnok is. Legfeljebb pártot változtattak az elmúlt évtizedek során. Ott találni, persze, a rendszerváltást ígérő (egykori) demokraták egy részét is, immár haladókként. A bölcsek szerint csak a csökönyös szamár nem képes véleménye, illetve álláspontja megváltoztatására.

Vissza Európába?

Ott van a politikai porondon – immár szinte egyedül – a Vajdasági Magyar Szövetség is. Csubela Ferenc alapító elnök és Kasza József egykori vezető is meghalt azóta, az utódok pedig más taktikával próbálkoznak. Immár nem a központi hatalom ellenzékeként, hanem kollaborálva azzal, társutasként reménykedve a vajdasági magyarság szebb jövőjében. Ennek érdekében a magyarországi hatalmi elittel is szorosan együttműködve egyre erőteljesebben építik a hidat Belgrád és Budapest között.  Ennek a pillanatnyi hasznán túl nyilván majd csak történelemi távlatból lehet értékelni, minősíteni ezt a politikát.

A kocsi rúdját tehát – képletesen szólva – megfordították. Ami azért is érdekes, mert a választási kampányban a szabadkai polgármesterjelölt, (aki amúgy az ifjabbik Pásztor) egyfajta értékelést adott erről a politikáról. Kijelentette ugyanis, hogy Szabadka a balkanizálódás felé haladt az elmúlt években, és erről az útról szeretnék visszafordítani. Az értékelés azért rendkívül érdekes, mert a legerősebb vajdasági magyar párt teljes mellszélességgel támogatta a jelenlegi haladó szabadkai városvezetést. Hogy is van ez akkor?

A kulisszák mögötti egyezkedésekről szóló pletykákkal nincs szándékom foglalkozni, tehát nem találgatnám, hogy megállapodtak-e Pásztorék és Vučićék előre abban, hogy hány magyar polgármester lesz (és hol) a választások után. Ez hamarosan úgy is kiderül.

Utóiratként talán már le sem kell írnom, hogy húsz évvel ezelőtt, 2000 októberében nem hittem volna, hogy ilyen lesz a politikai helyzet Szerbiában. Arra végképp nem gondoltam, hogy ezt Aranykornak nevezik majd.