Fent van egy mobiltelefonos felvétel a YouTube-on.  Hatalmas kommentáradatot vonva maga után kering a Facebookon is.

Egy vajdasági kisváros utcáin, egészen pontosan Zentán, magyar fiatalok buliznak, vagyis inkább randalíroznak. Nem lehetnek többek 15–17 éveseknél, azaz jobbára még gyerekek. Valamilyen vitába, konfliktusba keveredtek valakivel, később kiderül, hogy egy idős, kerékpáros bácsival. Az előzmények nem derülnek ki a felvételből, csak annyit látni, hogy a férfi a kerékpárja felé tart, csoportosan követik, nem tágítanak mögüle. Durva szavak hangzanak el, legtöbbször az, hogy „baszd meg” és „faszszopó vagy”, a férfi mintha azt válaszolná egyszer, hogy „anyád”.

Valaki azt kérdezi, „nem baj, hogy felveszem?” Majd mintha az szűrődne ki a hangzavarból, hogy azzal heccelik, felteszik a biciklijét valahova”, meg hogy „dudálni” akarnak, vagy valami hasonló. Jól látszik a felvételen, hogy meg is dobják valamivel. Nem egészen kivehető, hogy mivel fenyegetik, arról beszélnek-e, hogy eldőlt, eldöntötték, vagy el akarják-e dönteni a biciklijét, de amikor egyikük megközelíti, a férfi szembefordul vele és felé üt. Azt, hogy nem találta el, onnan tudjuk, hogy a fiú jól érthetően azt mondja, „meg akart ütni, baszd meg, elverem”. Senki nem szól rá, hogy ne tedd, vagy hogy nem szabad. A férfi a szemét törölgetni. Nem tudni sír-e, vagy szembe köpték. Ismét a kerékpárjához megy, megfogja a kormányt, félig átlépi a korlátot, amikor a fiú a magasba ugrik és megrúgja. Majd többször megüti és ismételten megrúgja, végül a biciklijét is földhöz vágja. A bácsi erőtlenül védekezik, csak, amikor a kerékpárját rongálja a támadója, akkor kiabál rá, hogy „hagyod mindjárt a biciklit”. A háttérből idegesnek ható vihorászás hallatszik, mintha többségében fiúk lennének.

A nevetés hangfekvéséből érződik, hogy nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, többen a verekedő nevét ismételgetik, innen tudhatja most nemcsak az egész város, de a fél világ, kinek a gyerekéről van szó. Egyszer, mintha az is elhangzanak, hogy: „Hagyd abba!” A kommentszekcióban a helyiek a megtámadott bácsit is megnevezik. Mindenki nagyon sajnálja, és mindenki nagyon fel van háborodva. A cselekmény durvaságához képest csak nagy sokára jut egyik gyereknek eszébe, hogy abbahagyásra szólítsa fel és elhúzza onnan a társát, aki vele szemben nem tanúsít agresszív magatartást. A felvétel elég sötét, nehezen kivehető a bácsi ruházata és kinézete, de mintha valamilyen kerékpáros szerelést hordana.

Az erőszak társadalmi legitimációja

Megkérdeztem az egyik helybélit, szerinte lesz-e következménye a dolognak. A válasz az, hogy valószínű nem: lustaságból.* Értsd úgy, hogy a valóságban (mert a Facebook csak virtuális világ!) senkit sem érdekel egy, a városban mindenki által ismert, de feltehetően a közösség perifériáján élő, azaz semmilyen pozícionált fontossággal nem rendelkező, idős személyt ért atrocitás. Térségünk áldozathibáztató szokásrendjéből következően, ha szólna, még magát az erőszakot elszenvedőt érné megvetés. Minek volt ott, minek „provokálta” (jelenlétével) a fiatalokat, miért különbözik magatartása és öltözete a szokványostól stb. És a gyerekek különben is, rendes fiatalok, jó családokból valók, s ez egy gyerekcsíny…

Sajnos nem az. Széles körben elterjedt, általános társadalmi lefedettséget mutató felfogásról és viselkedésmodellről van szó. Arról szól, hogy felfelé kussolsz, lefelé rúgsz!

Nem az, mert arról is szól, hogy a szokványostól eltérőt, a közgondolkodástól különbözőt, a számodra nem tetszőt, vagy az általad elutasítottat, sőt, a jámbort, a hendikeppel élőt, a gyengébbet, a védekezni nem tudót, a leszakadó vagy kirekesztett csoportok tagjait, a megbélyegzetteket vagy az elitélteket meg lehet akár szóban, akár tettlegesen támadni.

Több évtizede erőszakdiskurzus ömlik a felnövekvő nemzedékekre. Az erődemonstráció hatalmi magatartás. Erről szól a politika. A kisebbségi is. Legtöbbször az ellenzéki is. Nem kell hozzá verekedni, másokat tettlegesen bántalmazni, hogy az agresszió magatartásmodellje érvényesüljön nyilvánosan és közösségi példát statuálva. Bevett szokás, hogy nemcsak párt-, de kulturális rendezvényeken is úgy lépnek nyilvánosság elé közösségi vezetőink, olyan retorikával élnek, hogy az hatalmat, fenyegetést, üzenetet közvetítsen: „el lesztek takarítva” az útból. A legdöbbenetesebb sajátossága ezeknek a megnyilatkozásoknak, hogy nem is a renitenskedők, hanem a bizonytalanok, a kevésbé merészek, sőt, a „saját térfélen” levő gyávák felé irányuló figyelmeztetés: „Ne merj ellenszegülni! Nehogy megpróbáld!” És a fordítottja is érvényesül: a kisebbségi lakájmechanizmus. Az erősebbtől a másokat fenyegető is elnézi a sértést, lenyeli a békát. Rúgni, eltaposással fenyegetni csak lefelé mer, csak a saját hívei, nemzet- vagy munkatársai irányában. A megtámadott környezete, olykor még közvetlen társai, barátai is átsiklanak a dolog felett. Bagatellizálni igyekszenek az ügyet. Legtöbbször az áldozat is inkább hallgat. Arra kondicionálták, hogy ez a megoldás. Ha áldozat vagy elfordul tőled a közösségi szolidaritás. Mai szólva élve: lúzer leszel. A közösség az erőseket támogatja. Ez az erőszak társadalmi legitimációja.

Közvetve vagy közvetlenül, de ezt az általános közösségi beszéd- és magatartásmintát viszi tovább az iskola – rendszerint megspékelve a helyi tótumfaktumok visszaéléseivel, erőfitogtatásával. Több évtizedes, az oktatási rendszer valamennyi szintjén szerezett tapasztalataim csak arról szólnak, hogy a problematikus gyerekek, a büntetést, kizárást viselkedésükkel kiváltók rendre a szociálisan leszakadók, vagy más szempontból alávetettek, esetleg a valamilyen fogyatékkal vagy hendikeppel élők köréből kerülnek ki. S nem elsősorban azért, mert eleve így születnek, hanem mert intézményi szinten (pl. az iskola, a templom vagy a helyi közösség részéről) soha, semmilyen értelemben sem kapnak valódi segítséget sem ők, sem a szüleik, akik helyzetüknél fogva (nincs egzisztenciájuk, szenvedélybetegek, iskolázatlanok és tájékozatlanok stb.) sem támogatni, sem megvédeni nem tudják a gyermekeiket.

Olyan példáról is tudok, hogy szülő azért nézte el éveken át a gyermekét sújtó igazságtalanságokat és retorziókat, mert ugyanabba az iskolába járt a kisebbik gyereke is. Vagyis a fiatalabb érdekében feláldozta a nagyobbik integritását. És ezzel még a saját kiállásra képtelenségét, gyávaságát is palástolhatta. Pedig a lelki terror, a megaláztatás mindig ellenhatást vált ki: erőszakot szül. Az ilyen nyomás alatt élő gyerekek végül tényleg problematikus felnőttek lesznek. És az ő gyerekeik is. Mit vársz tőlük? Nézd meg a családját! Tartja a közvélemény. Ez a társadalmi hazugság egyik változata.

Nem mintha a jólvasaltak gyerekei soha nem követnének el csínytevéseket, kihágásokat, erőszakos cselekedeteket. Sőt, csaknem olyan, vagy nem különböző gyakorisággal. Csakhogy a hierarchikus közösségi rend értelmében az ő cselekedeteikre más fény vetül. Másként beszélnek róla. A befolyásos vagy tettre kész, esetleg maga is erőszakos szülő már a puszta jelenlétével is nyomást gyakorol a megítélésre: rendszerint bagatellizálják az ügyet, vagy áthárítják a felelősség egy részét az áldozatra. Velük szemben az áldozat is visszavonulót fúj. Ehhez a szabályok, a törvények képviselői és az áldozat környezete is asszisztál. Jobb hallgatni. Ez a konformizmus csapdája. Erről szól a fenti eset.

Mégis, mire számíthatunk?

A leírt esetről szóló videót látva sokan megszólaltak. Többnyire a felháborodottságuknak adva hangot. De rögtön megjelentek a fiatalságellenes érveket hangoztatók, a gyűlölködők is, akik nemcsak a deviáns magatartásokat ítélik el, hanem általában is úgy beszélnek a fiatalokról, mint ocsmány véglényekről, a fiatalságról, mint gyűlöletes, eleve gonosztevővé avanzsáló létállapotról. Vagy kettős mércét érvényesítenek: „Hugyos kutya. Ilyenek sajnos a mai fiatalok. Semmi tisztelet semmi betyarbecsulet. Időseket ,védteleneket, sérülteket vernek kinoznak. Hála istennek az én gyerekeim mind a kettő ezek forditotja. Odaadnak az utolsot is es tisztelet tudoak mert ugy vannak nevelve!” (Eredeti helyesírás – B. E. megjegyzése) Csak a más gyereke hülye! Az övéi tökéletesek. Miként szülőként maga is. Ami valószínűleg teljesen vagy részben igaz is – de csak a saját. személyes terein belül. Csakhogy itt széleskörű társadalmi és erkölcsi válságról van szó, s az a kivetítés, gyűlöletbeszéd, amit a saját határain túlra közvetít épphogy nem szünteti, hanem elmélyíti a krízist. Nem lehet sem önbíráskodással („Remélem egyszer belém köt egy ilyen társaság! Sajnos eltűnt a tisztelet ezekből a hernyókból!”), sem kontraerőszakkal megoldani, mi több, az erőszakra adott erőszakválasz nem szünteti meg, hanem épp, hogy fenntartja a problémát.

Nem megoldás a sorkatonaság visszaállítása sem, hiszen a katonaság is azt a militáns, hierarchikus és kirekesztő magatartást, illetve felfogást képviseli, amiben ez a probléma részben gyökeredzik.

A felvételen randalírozó gyerekek felmenői, idősebb rokonai – feltételezhetően –   még teljesítették a sorkatonai szolgálatot, nők lévén részesültek ún. honvédelmi és társadalmi önvédelmi oktatásban (néven nevezve: volt részük militarista propagandában és kiképzésben). Ha a katonaság és a leírt kiképzés eleve a helyes utat mutatná, akkor a nevelés az ilyen devianciákat törvényszerűen kiszűrné.  A helyzet mégis az, hogy a katonaviselt, tehát a helyes társadalmi értékrend birtokában levő (mert a katonaságnál megtanították rá!) nemzedékek tagjai sem képesek többre, illetve szükségszerűen továbbadni azt az értékrendet, amelyet elsajátítottak a hadsereg kötelékében. Tényleg valamiféle militáns formációnak kell a gyermekből tisztességes felnőttet nevelni, illetve a fiatalból majdani nevelésre alkalmas szülőt képezni? Ez tényleg lehetséges? A fenti eset példázza, hogy nem. Egyáltalán nem. A katonaság ugyanis csak a hierarchia elfogadására és a behódolásra, a szófogadásra taníthat meg. A tiszteletadás társadalmi kiterjesztésére, összefüggéseire, a róla való rugalmas gondolkodásra nem.

Pedig – látszólag – nagyon egyszerű a dolog. A legelső és a legfontosabb, a legnagyobb erkölcsi imperatívusz, amire gyermekeinket meg kellene tanítani, függetlenül attól, hogy van-e sorkatonai szolgálat vagy nincs: a másik ember szellemi és testi integritásának mindenek felett való tisztelete! Minden emberi habitus tisztelete! A „minden”-en van a hangsúly. Tehát nem bánthatom sem szóval, sem cselekedettel (milyen ismerős tétel, ugye!) az általam nem kedvelt, elutasított csoportok képviselőit, a nálamnál alacsonyabb társadalmi státusban levőket sem, főleg nem a gyengébbeket, a kiszolgáltatottakat – még az ellenfeleimet sem! Mi több, ha nem vagyok az igazságszolgáltatás képviselője, akkor még a bűnösök, a vétkesek, a törvénytelen magatartásúak felett sem (ön)bíráskodhatom. Magatartásommal és a törvények betartásával legfeljebb csak demonstrálhatok egy helyes életvezetési modellt.

De a politikai és közösségi platformokon folyó diskurzus ma nem erről szól. Az ellenkezőjéről. Hogy bármi áron és bárki ellenében fel lehet lépni, ha az uralkodó grémium hatásköréhez tartozik valaki. Hogy a másik ember szellemi és testi integritásának tisztelete nem mindenkire és nem minden körülmények között érvényes.

A távlatok pedig rosszak. És ehhez nem kell a bibliai példáért („Aki kardot ragad…”) visszanyúlni. A közelmúlt társadalmi és politikai eseményei is számos tanulsággal szolgálnak. A kivételezett csoportok (a gyakori érdekváltozások és belső feszültségek miatt) nagyon könnyen válhatnak közellenséggé, a kívánatos magatartások elítélendőkké. Mindig eljön a pillanat, amikor a (politikai) meghurcoltatásokat irányítókból bilincsbe vert elhurcoltak lesznek.

Emlékeztek a példára? Mutassátok meg a gyerekeiteknek!

* Legfrissebb értesüléseink szerint a rendőrség kihallgatta az idős embert többször is megrúgó fiatalt, s a nap folyamán bűnvádi eljárást indítottak ellene