Azt hiszem, nem normális, vagy nincs gyereke annak, aki úgy gondolja – most olvastam a határon túli (sárga és piros zónába sorolt országokban élő) kollégiumi tanulókra a járványhelyzet idején érvényes magyarországi eljárásrendet –, hogy 14–20 éves gyerekek, fiatal felnőttek, de különösen az általánosból most középiskolába kerülők, eléggé felkészültek arra, hogy kettő vagy három alkalommal látogassanak csak haza évi tanulmányaik során. Vagyis az őszi, téli és tavaszi szünetben.

Volna néhány kérdésem. Akinek nincs magyarországi ösztöndíja, esetleg bankkártyája sem – biztos vagyok benne, hogy még mindig sokan vannak ilyenek –, hogyan jutnak a heti zsebpénzükhöz?

Ki fog mosni, vasalni ezekre a gyerekekre hónapokig? Ki gondoskodik a ruházkodásukról?

Ki gondoskodik az egészségügyi ellátásukról? Hiszen, gondolom, nemcsak járványos megbetegedések vannak, hanem más kisebb (ne adj Isten, nagyobb!) betegségeik is lehetnek? Ilyen esetben ki ápolja őket?

Ki látja el lelki, érzelmi nevelésük feladatát? Hiszen a családi gondoskodás, a gyermeknevelés, vagy a felnőtt gyermekem iránti odaadás nemcsak azt jelenti, hogy van fedél a feje felett, van mit ennie és fizetem az iskoláztatását…

Ki helyettesíti a szülői irányadást, a családi körben történő szocializációt? Nem nagyon hinném, hogy a fiatalkorúak esetében ez a folyamat már befejeződött volna. De nemcsak a gyerekeknek vagy az ifjaknak, hanem felnőtt, meglett embereknek is joguk, szükségük van a családi körben megvalósuló teljes életre. Heti vagy kéthetente történő hazalátogatás esetében ez a kapcsolati erő még folytonos, fenntartható. De a gyerek, aki évente kétszer látogathat haza, ennyiszer láthatja a családját, az édesanyját, olyan helyzetben van/lesz, mintha elítélt vagy száműzött lenne.

Ha a Rastina (Haraszti)–Bácsszentgyörgy-i határátkelőhelyen hagyja el a gyerek az országot, Baja 26 kilométerre (a Bácsbéreg–Hercergszántó-i határátkelőtől 34 kilométerre) terül el az országhatártól, tehát belefér az ún. harminc kilométeres határsávba. Lehetne ingázó tanuló. Lehetne, ha volna megfelelő autóbusz-összeköttetés. De nincs. És nem is nagyon értem, de biztos bennem van a hiba: a naponta ingázó és naponta tömegközlekedésben résztvevő személy kevésbé van kitéve fertőzésveszélynek, mint a heti egy alkalommal utazó?

Tegyük fel, átsiklanak a hatóságok afelett, hogy a hercegszántói átkelőtől Baja néhány kilométerrel távolabb van, mint a bűvös harminc. Azért fontos ez, mert a város és a határsáv között van rendszeres autóbuszjárat: megteheti a gyerek, hogy leutazik Hercegszántóig, leszáll a település legszélsőbb buszmegállóján, legyalogolja azt az 500 méteres távolságot, s átkel gyalog a határon, miként azt már korábban, heti egy alkalommal sokszor megtette. A másik oldalon várja a szülő, és irány (esetünkben ez 24 kilométeres távot jelent) haza! Természetesen, mint szülő bármit megteszek/megteszünk a gyerek érdekében. Ezt is. Amíg tehetem, s tehetjük! De mi van, ha a családnak nincs olyan tagja, aki nem dolgozik, így minden nap mehet a gyerekért. Mert nincs. Az ügy anyagi oldalát, s azt sem részletezném, mert mindenki által könnyedén elképzelhető, milyen mértékben lehet eredményes egy középiskolai diák tanulmányi előmenetele, ha kiegyensúlyozott napirend, pihenés és rendszeres tanulás helyett állandóan úton van az iskola és az otthona között. Jó eséllyel délután öt körül ér haza, s reggel hat tízkor a határ menti buszmegállóban kell lennie. Nem vehet részt semmilyen külön, délutáni programban, tevékenységben az iskola keretein belül.

De a lényegi kérdés ugyanaz, mint az előbb: miért jelent kisebb veszélyt az a személy (pl. határmenti ingázó dolgozó!), aki naponta kétszer veszi igénybe a tömegközlekedést, mint az a diák, aki a hétvégén hazalátogat, s esetleg (mint annyiszor megtörtént az elmúlt évek során) a szülők el is mennek érte, vasárnap este vissza is viszik személygépkocsival a kollégiumba. Vagy pedig: én mint szülő vagyok a fertőzésveszély? Fokozható: a belföldi kollégiumi tanulók szülei, családja… Ők nem?

Baja harminc kilométerre van a határtól, tehát, mint szülő, amennyiben 24 órán belül visszatérek, megtehetem, hogy hétvégente én megyek el meglátogatni a gyerekem, viszem a zsebpénzt, a váltás ruhát, a törődést és a szeretet!

A legtöbben úgy gondoljuk ugyanis, hogy a gyerekünk szeretetét (legyen bár felnőtt korú!) nem bíznánk mégsem, még iskolaidő és járványveszély ideje alatt sem kollégiumi nevelőkre.

Tehát, menni fogok. Menni fog a többi szülő is.

Mintha visszatértek volna a ’90-es évek.  Amikor a kényszerű hadviselés elől menekültek el a katonaköteles férfiak. Mentek a családok a határsávban találkozni szeretteikkel.

Nem tagadom a koronavírus okozta veszélyhelyzetet, fontosnak tartom a preventív intézkedéseket. De nem értem az ellentmondásokat, zavar a diszkrimináció. (A semmibe vett szezonális influenza halálozási mutatóit most itt nem hoznám fel érvként, mert sokkal összetettebb kérdés, amelynek elemzéséhez nincsenek kompetenciáim.)

Volna további néhány kérdésem. Eredményt eredményre halmozó többségi és kisebbségi vezetőink nem érzik-e feladatuknak, hogy megszólaljanak a kérdésben, s hogy segítsenek megoldani híveik problémáit? Annál is inkább, mert az eredmény legkisebb látszata után is lehetne ismét nagy sikert elkönyvelni, mint az érettségizők ügyének megoldódása idején.

Jó, értem én, számomra kuss, tudom én azt, én egy eltakarítani való szemétféregállat vagyok, s nem neveltem lojalitásra a gyerekem… De hát amazokért, a biztos szavazókért érdemes lenne. Nem?

S igen, iskolába Szerbiában is lehetne járni.  Lehetne is, meg nem is. Csakhogy amíg az ember csak egy hajszálnyi jobbat ismer az adott, korszerűtlen és sokszor a gyermek érdekeinek ellentmondó iskolarendszer helyett, addig azt a hajszálnyival jobbat fogja választani. Jól tudhatják ezt közösségünk vezetői közül is igen sokan. Sőt, többségük.  Utána lehet nézni, hol tanultak és tanulnak a gyermekeik.

A Haraszti-Bácsszentgyörgy-i határátkelő (Fotó: sombor.rs)