Furcsa egy év az idei. Sok szempontból furcsa. Minden, amit februárig-márciusig természetesnek, magától értetődőnek tekintettünk, ma már legalábbis megkérdőjeleződik. Nem a világ legtermészetesebb dolga ma már, hogy a diák reggelente iskolába indul. Ahogyan az sem, hogy a tanítás befejezése után ér haza. Mielőtt elindulnánk otthonról, már nemcsak azt ellenőrizzük, hogy nálunk van-e a kulcs, eltettük-e a telefont, hanem azt is, hogy biztos megvan-e a maszk meg a kézfertőtlenítő.

Sebészeket megszégyenítő módon mosunk kezet, új szavakat sajátítunk el, a külföldre utazásnak pedig nemcsak a pénztárcánk és a vágyaink szabnak határokat, hanem az is, hogy éppen átjárható-e az a határ…

Megváltozott a világ, úgy tűnik, szinte minden szegmensében.

Egyetlen egyet kivéve.

A politikát. Pontosabban: a politikusokat.

A politikus arról ismerszik meg, hogy akkor érzi jól magát, amikor „helyzet van”. Amikor valami szokatlan, rendkívüli, váratlan helyzet van, amit kezelni kell, ahol konkrét, határozott döntéseket kell rövid időn belül meghozni, lehetőleg úgy, hogy a polgárok élete ennek köszönhetően elfogadhatóbb legyen. Néha az is kell, hogy a politikus okosabb legyen, mint a polgár, hogy a polgár biztonsága érdekében hozzon nem mindig népszerű döntéseket. Az igazi politikus az ilyesmit is bevállalja. De nem örül neki, nem büszke rá. Ráadásul ilyen döntést csak akkor hoz, ha több más, az adott kérdéskörhöz tényleg értő szakember is ezt tanácsolja neki. Ilyenkor kénytelen-kelletlen megszorít, tilt, szigorít, amennyire muszáj és ameddig muszáj. Nem többet és nem jobban. De a döntéseket végrehajtatja, következetesen. És ha valaki igyekszik kijátszani azokat, azt számon kéri.

Március óta megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor olyan politikusok irányítanak bennünket, akik úgy gondolják, minden tudásnak egymaguk vannak a birtokában. Hogy milyen az, amikor egy állami vezető egyszerre gazdasági szakember, járványügyi szakember, orvos, pszichológus, virológus és tanár. Vagy ami éppen kell. Ilyenkor születnek azok a döntések, amelyektől a valóban hozzáértők a fejüket fogják. És azok, amelyekről a kihirdetésük pillanatában is tudni lehet, hogy betarthatatlanok. Éppen ezért a betartatásuk eseti, vagyis néha számon kérik, néha nem, a mulasztókat pedig olykor megbüntetik, máskor meg nem.

És ez a legjobb módja annak, hogy a polgár, aki valóban igyekszik betartani a szabályokat, szembesül azok értelmetlenségével. Jobb esetben ilyenkor elkezd kételkedni a vezetőben. Rosszabb esetben a tudósokban, szakértőkben, tudományban. A legrosszabb esetben pedig abban kezd hinni, amit olyanok mondanak neki, akik maguk is valami hasznot húznának abból, hogy „helyzet van”. Rendszerint anyagi hasznot és rendszerint nem kicsit. (Gondoljunk például arra, hogy Magyarországon a vírustagadók egyik leghíresebbike egy olyan személy, aki szerint némi táplálékkiegészítővel, vitaminnal, immunerősítővel megelőzhető minden betegség, még az is, ami amúgy nincs is – és ezeket a szereket éppen ő forgalmazza…) Ha a politikusból, az állami vezetőből hiányzik a magabiztosság, hiteltelenné válik. Ha túlzottan magabiztos, ha mindent egyedül akar irányítani, és mindenről egyedül akar dönteni, egy idő után ugyancsak hiteltelenné válik.

Szülőföldünk és anyaországunk egyaránt vonultat fel ilyen politikusokat. Szerbiában például a múlt hét elején bejelentették, hogy pénteken 18 órától (???) mindenkinek, aki Montenegróból, Bosznia-Hercegovinából vagy Horvátországból tér haza, egy honlapon regisztrálnia kell, és megfigyelés alá kerül. Aztán szép lassan kiderült, hogy mindez csak annyit jelent: egy honlapon ki kell tölteni egy űrlapot, majd tíz nap múlva meg kell ismételni a műveletet, és csak egészen valószínűtlen esetekben kerül sor arra, hogy az utazót elküldjék például koronavírus-szűrésre. Aztán az is kiderült, hogy a „szabály” mindenkire vonatkozik, nem csak a három említett országból hazatérőkre. Aztán kiderült, hogy mégsem. Vagyis mégis. Magyarország például engedélyezi, hogy a határ harminc kilométeres körzetébe beutazzon az, aki egyébként nem él Magyarországon. Viszont ugyanezt az utazót vagy várja itthon a bejelentési kötelezettség, vagy nem, attól függően, hogy éppen mire utasították a határvédelmi szerveket aznap.

Magyarországon minden állami tisztségviselő napjában többször elmondja, hogy a nagyon szigorú beutazási tilalmakra azért van szükség, mert a vírust külföldről hurcolják be az anyaországba az utazók. Aztán kiderül, hogy a szigor nem vonatkozik a Visegrádi Négyek országaira, a sportolókra, meg azokra, akik csak a már említett kétszer harminc kilométeren belül utazgatnának. Mindeközben a napnál is világosabb, hogy Magyarországon sokkal rosszabb a járványhelyzet, mint a környező országok többségében. Hogy ezt leplezze, a kormány állítólag nagyon határozott intézkedéseket vezet be: például csak este tizenegyig lehet szórakozóhelyre menni. Igen, mert a vírus 23 óra után támad, ahogyan azt az elhíresült mém is bizonyítja. És ugyanez a vírus a szuperkupa közönségére sem támad, hiszen az mégiscsak egy sportesemény, ahol akár húszezer ember is összegyűlhet, mégsem lesz gócpontja a fertőzésnek, nem úgy, mint egy nagyobb lakodalom vagy koncert. Az iskolákban is kötelező lesz belépéskor a lázmérés. Majd. Október elsejétől. Pedig gyermekorvosok, virológusok, járványügyi szakértők sokszor, sok helyen elmondták: a gyermekek többnyire teljesen tünetmentesen hordozzák a vírust. Tehát lázuk sincs. Mérni meglehetősen felesleges. De nem baj, úgy tűnik, hogy határozott és keménykezű intézkedés ez is, akárcsak az utazási korlátozás.

A magyar kormány a tavasszal (egészen magyarázhatatlan áron, egyébként) tizenhatezer lélegeztetőgépet vásárolt, mondván, hogy fel kell készülni a járvány második hullámára. A szakemberek már akkor figyelmeztettek: megvehetik a világ összes lélegeztetőgépét, Magyarországon mégis csak mintegy kétezer ilyen eszköz működtetésére van elegendő szakember. Tehát tizennégyezer masina mehet a raktárba. A politikusok ezt nem hallják, váltig hangoztatják, hogy van elég gép. És nem vesznek tudomást a képzett személyzet hiányáról.

A miniszterelnök elmegy az országos tüdőgyógyászatra, hogy utánanézzen, minden rendben van-e. Az akkor már huszonkét órája szolgálatban lévő orvost kérdezi, van-e elég gép, mire a doktor azt mondja, gépek eddig is voltak, csak hát a kezelő személyzet hiányzik… Tehát van elég gép, mondja a miniszterelnök nyugodtan – s az erről készült videót a stábja ország-világ előtt teszi közzé.

És nem akad senki, aki szólna, hogy ez nem válságkezelés. Hogy ez tulajdonképpen a legjobb módja annak, hogy eljátsszák a polgárok bizalmát. Ennél rosszabb pedig a legrosszabb járványügyi forgatókönyv sem lehet.

Ana Brnabić és Aleksandar Vučić (Fotó: N1)