A szerbiai sajtóban számos kommentár, elemzés jelent meg a napokban 2000. október 5-i tüntetéssorozat és rendszerváltás 20. évfordulója kapcsán. Vagyis inkább arról, hogy miért nem volt igazi rendszerváltás, hol tartunk 20 évvel később, hogyan lyukadtunk ki ott, hogy ugyanazokat az arcokat kell néznünk, akiket október 5-e előtt néztünk.

Az Autonomija portálon Pavle Radić felteszi a kérdést, ki és miért érez ma keserűséget, amikor október ötödikére gondol.

– A mai Szerbiában – amely egy autokrata, a hazugságok, rablás és bűnözés fogságában és az ex-Yu szomszédjaival konfliktusban lévő ország, távol az európai integrációtól és egy rendezett társadalomtól – október ötödikének emléke a tisztességes emberben keserűséget okoz. A külső szemlélő számára mindenképp jelentős esemény két évtizede nagy reményeket keltett a minden téren tönkrement és megszégyenített országban, az addigi rendszer elnyomása alóli felszabadulás és a társadalmat felszabadító változás helyett – kisebb és rövidtávú pozitív eredményektől eltekintve – viszont zsákutcába kerültünk.

Nagyon gyorsan ott találtuk magunkat, ahol 2000. októbere előtt voltunk – újra elkeseredésben, két évtizedet elherdálva abból az életünkből, amelyet már évtizedek óta úgy pazarolunk, mintha a legértéktelenebb dolog lenne. Azok, akik még tisztelik önmagukat és büszkék, reménytelennek és elkeseredettnek érzik magukat – írja Radić, aki szerint a miloševići rendszer és a mai között az a legnagyobb hasonlóság, hogy a most is hatalmon lévő Milošević-követők ugyanarról a „nemzet megalázásáról” beszélnek, ami ellen harcolniuk kell, és nem szabad megengedniük, hogy valamilyen külföldi erő meggyalázza a népet.

A szerző szerint a valódi változás igénye megalapozott volt, de az ország politikai, művelődési, vallási, állambiztonsági, pénzügyi, akadémiai, újságírói és egyéb elitjeiben nem volt meg (akkor sem és ma sem) a társadalmi szabadságvágy és az emberi méltóság iránti vágy. Az országon uralkodó elit úgy fél az európai racionalizmustól mint a tűztől, nem érti meg, hogy egyebek mellett az képezi egy fejlődő társadalom alapját, véli a szerző.

– A szerb domináns elit, ma és tegnap egyaránt, az idő kihívásai elől a mitologizált kleronacionalista irracionalitásba menekül, attól sem ódzkodva, hogy veszélyes háborús kalandokban keveredjen a szomszédjaival, ami a más népek szenvedése és pusztulása mellett a szerb népnek is nagy szenvedést és pusztulást hoz, ami megfosztja az emberhez méltó jövőtől. Bemenekülnek az életveszélyes mitologizált kleranacionalista kloakába, ahol kiskirály módjára tudnak uralkodni – ezt túl régóta nézzük már – azok, akik a legrosszabbak közülünk, a legnagyobb demagógok, hazugok, lopók és kleptokraták.

Annak ellenére, hogy az október ötödikei események szervezői között voltak olyan egyének, akik megértették a szerb problémák lényegét (természetesen nem csak Milošević volt a gond), nem tudtak mit kezdeni a megöröklött irracionalitás és értelmetlen pusztulás ördögi körével, így Đinđić meggyilkolása után egyenes út vezetett egy bohózat és a régi rezsim újjáalakulása felé. Ez gyorsan meg is történt, ezért van ma az, ami. A tisztességes és illedelmes nép számára kétségbeesés, a tolvajok és a legrosszabb demagógok számára pedig egy olyan földi paradicsom, amilyet szinte sehol máshol nem találni – írja Pavle Radić.

A kommentár bővebb, eredeti változatát itt olvashatják.

 

Serbia Report

Az Európai Bizottság Szerbia integrációs folyamatáról készült éves jelentésével foglalkozott a Danas napilap szerkesztőség kommentárban, amelyben a kormány és a kormányközeli médiaszereplők viselkedésére fókuszál. Kifejtik, a haladók viselkedését figyelve nyilvánvalóvá válik, hogy amikor már nem lesznek hatalmon, az azért lesz, mert önmagukat fogják megbuktatni.

– Az az értelmetlen negatív hozzáállás taszítja majd le őket a trónról, amelyet ők sugároznak annak érdekében, hogy nem csak jobbnak tűnjenek, mint amilyenek, hanem a valaha volt legjobbnak.

Ez a társadalmi zavarodottság felszínre kerül minden alkalommal, amikor Brüsszel kritikával illeti őket.

Belgrádban most is politikai pánik tört ki a Serbia Report 2020 – az Európai Bizottság Szerbia európai uniós integrációjáról szóló jelentése – kapcsán.

Joksimović euróintegrációs miniszter, aki nemhogy hónapokig, hanem évekig úgy tett, mintha nem létezne szerbiai ellenzék, hirtelen hosszú válaszban reagál a DS elnökének, Lutovacnak a kijelentésére. Amiben kihangsúlyozza, hogy az EB-jelentésben haladás, nem elégséges mértékű haladás és stagnálás szerepel, de semmiféleképp sem visszafejlődés, ahogyan azt Lutovac állítja.

Az ellenzék mellett a gyengének vélt brüsszeli célpontok ellen is megkezdődött a hadjárat. Az Informer SNS-hez közeli tulajdonosa egy nyíltan rezsimhű tévén járatta le Tanja Fajon európai parlamenti képviselőt Tanja Ajfonnak nevezve, vagyis egy olyan „celeb” becenevén, akinek a problematikus életéről időnként cikkeznek a bulvárlapok. Majd azt hajtogatja, hogy az EU-nak mindig valami baja van Szerbiával és állandó jelleggel zsarolja az ország lakosait.

Másnap viszont, ugyanaz a tévécsatorna, hasonló műsoridőben élőben közvetíti Vučić és Várhelyi biztos közös sajtótájékoztatóját, mintha az előző szövegkörnyezet nem is létezett volna – írják a lapnál, majd felvetik a kérdést, vajon minek tudható be az SNS soraiban és az őket a sajtóban képviselőknél érezhető idegesség.

– Azért-e, mert a Szerbiáról szóló jelentésben az áll, amit az országnak az összes olyan polgára képes megállapítani, aki törődik a hazájával – hogy nem jó állapotban van a társadalmunk, és hogy erről és más témákról valós vitát kellene folytatni a parlamentben?

Mi az, ami olyan nagyon szörnyű és fájdalmas ebben Vučić hatalmának, miért olyan nehéz feladat ez az újraválasztott miniszterelnöknek, Ana Brnabićnak, hogy külön minisztériumot kell alakítani, amelyik a társadalmi párbeszéddel lesz megbízva?

Honnan az a nagy mennyiségű epe és düh, amiért az Európa-párti pártok és szervezetek üdvözölték azt az európai megállapítást, amely szerint az SNS választási rendszerének komoly hiányosságai vannak, valamint, hogy egyre rosszabb állapotban van a demokráciánk?

Mi nem igaz mindebben az egyik, valamint a másik oldal szempontjából, mivel ártanak az ország helyzetének, amikor az Európa-párti ellenzék minden esetben az Európai Parlament ellenzéki csoportjaihoz fordul?

Az SNS-t pedig a hatalmon lévő néppártiak támogatják egyértelmű üzeneteikkel, még a választási kampány alatt is.

Amennyiben a haladók nem akarják elveszíteni ezt a támogatást, most van az az utolsó pillanat, amikor még úgy tudják értelmezni a helyzetet, ahogy kell – a jelentés egy esély, és nem a büntetés.

Az majd később jön – állapítják meg a Danasnál.

Eredetiben itt.

 

  Miért nem volt igazi rendszerváltás? (Fotó: slobodnaevropa.org/AFP)