Még 1974 környékén jártunk, amikor Londonban divatossá vált a punk. Mindössze három év kellett, hogy Malcolm McLaren az előzőleg megnyitott Sex boutique-jának közönségéből – vagy sem – toborozhassa a Sex Pistols eredeti legénységét, Johnny Rottent (John Lydont, aki azért kapta gúnynevét, mert fogai kékes színezetűek voltak), Glen Matlock basszusgitárost (aki a Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols című legendás nagylemez, a debütáló korong összes számát írta), Steve Jones gitárost (aki még tett egy jelenést később, 1989 körül a Fire and Gasoline c. az 500 legjobb valaha is kiadott album Billiboard-listáján) és Paul Cook dobost (aki nagyon dobközpontú volt, cintányérokat alig használt). Miután Matlockot később „ügyesen” kirúgták (minden bizonnyal McLaren vezényletével), helyét Sid Vicious vette át, aki azután a Great Rock’n’Roll Swindle c. lemezen énekelt is. Bele is halt a heroin-túladagolásba, Nancy nevű barátnője által megfertőzve.
A rossznyelvek szerint ez egy „régi jó” hagyomány volt a popiparon belül: egyet a bandatagok közül fel kellett áldozni a Sátán oltárán, hogy a banda hírnévre és nem kis összegű pénzre tehessen szert. Mindannyian amfetamin-megszállottak, kivéve Sidet. Johnny Rotten olyan tág pupillákkal nyomta a nyers aggressziót fellépéseiken, hogy egy szupernóva kicsinynek hatott szembogaraihoz képest.
A Breaking Bad tévésorozatban előállított anyag szerintem a banda felhasználásának maximum 10 százalékát adta volna ki (hihi). A punk-éra tipikus drogja, a metamphetamin nem követelt túl sok életet, általában csak orrba szipuzták a gyorsítót, ami után három napig is képesek voltak nem aludni, hanem 1000 fordulatszámon percente pörögni, a Motorhead frontemberéhez, Lemmy Kilmisterhez hasonlóan. (A „motorhead” szó volt az anyag egyik utcai neve, a „Lemmy” becenév pedig a „lend me a fiver” – adj kölcsön egy ötöst/five quid – szólásaiból eredt.)
„Neurology–Fuckalllogy” – üvöltötte Johnny a „No Fun”-ban, s Iggy Pop volt az egyetlen, akire felnéztek, sőt, covereket készítettek pár számából, aki beismerten a proto-punk–befolyás volt számukra.
Mivel Matlock kiesett a játékból az újraegyesülésükig, a sokkal később kivitelezett Filthy Lucre Live Tour-ig, Malcolm McLaren, az image-kreáló menedzser jónak látta gyorsan lefölözni a hasznot, de Johnny Rotten a bíróságon későbbb szépen helyére tette és vissza is kapta a halom inkasszált pénzt.
A Great Rock’n’Roll Swindle c. lemezen már sok rock’n’roll standardot dolgoztak fel. Sid Vicious mikrofonhoz jutott és persze ez már a „nagy kasza” és a leépülés fázisa volt. De a Never Mind the Bollocks… örök időkig fog ragyogni a rock, a punk-rock egén.
A Never Mind the Bollocks… volt az a lemez, amelyen Johnny Rotten világgá üvöltötte, hogy „God save the Queen, / and her fascist regime…” A Never Mind the Bollocks… volt a leg-leg, amit egy vérbeli újvidéki tőlük elismer. A Never Mind the Bollocks… volt az, amelyen Johnny „Bluetooth” Rotten szétkiabálta az „Anarchy in the U.K.” c. számban, hogy „I am an Antichrist, / I am an anarchist, / Don’t know what I want /, but know how can I get it, / I wanna destroy a passer-by…”
A „God Save the Queen” miatt meg is késelték „reménykeltő” hazafiak, ám ez a feldühödött Johnnynak mit sem jelentett. Tovább nyomatták a „Holidays in the Sun”-t („…I don’t want no holidays in the sun, / I wanna go to the new Belsen, / I wanna see some-a-history… ”) és a többi fergeteges számot, amelyek egy egész birodalom bukását jelezték előre (ha az amúgy már meg nem történt volna India és Amerika elvesztésekor).
1974-ben -ben négy illusztris figura hozta el Újvidékre a punkot Londonból. Az egyiknek 2000 (kétezer) biztosítótű volt a bőrkabátján, a másik egy konzervdobozt húzott maga után madzagon, a harmadik olyan vörösre festett hajjal rótta az utcákat, hogy öröm lehetett nézni, a negyedikről meg inkább ne is szóljunk.
Ebben a magas hőfokú társadalmi mondanivalójú kultúrában nevelkedtem, Tito pedig undorral fordította el fejét az ilyen jelenségektől. (Nincs az az Isten, aki azt mondhatja nekem, hogy a bármely Földi hatalom által létrehozott rendszeren belül is jó lesz, valaha is.)
De nincs olyan sem, aki azt mondhatja, hogy reinkarnáció nem létezik, és, ha máshol nem, a felsőbb bolygók között nem akad olyan, ahol épp aranykor van, zajlik, és kívánságteljesítő fák léteznek, és nincs olyan sem, aki a Földi Kali-Yugát véglegessé tehetné.
Még „csupán” 425.000 (négyszázhuszonötezer) év, és újra itt az aranykor, mondom, amikor a Föld végleges, két-három óra alatti megsemmisítésével néz szembe az emberiség.
A punk ezután kitermelt rengeteg irányzatot: az oi-punkot (jellegzetesen londonos Cockney-kiejtéssel nyomuló, London környéki bandák tömkelegét), a nemzetközileg hódító hardcore-punkot, utánuk a crossovert, a metállal keresztezett hardcore-punkot, a new wave-et, amely „kisimított” változat volt az őseredeti punkhoz képest. Szalonképes, sőt olyan együtteseket is, mint a Laibach, akik a világ összes nagyformátumú intézményét kifigurázták, míg – mint azt a napokban olvastam – be nem vallottták, hogy tulajdonképpen (persze liberális) kommunisták, csak a titói rendszerrel voltak elégedetlenek, amelynek az emberei rojalistákként viselkedtek. Jut eszembe: Johnny Rotten is elénekelte, hogy ”… I was waiting for the communist corps…”. Ami a kommunizmust illeti, a mai idők tükrében talán nem is lenne olyan rossz, feltéve, hogyha tudnánk róla, hogy a lelki kommunizmusnak is van vezéregyénisége. Ilyen volt Jézus Krisztus (nem szeretek így fogalmazni, mert a név már régóta démonizált, pl. azzal, hogy: „Krisztus nevében: tűz!!!”), aki egyetlen középpontként vonzotta maga köré tanítványait.
A punk pedig felszabadító erőként hatott: a tévé halálsugaraiban elmerült lelkeknek kiáltott riadót és Fel!Támadást! – Aurora Vigivel az élen, hogy egy félmondat erejéig kitérjünk a magyar vonatkozásokra is.
A Sex Pistols az amsterdami Paradisóban, 1977-ben (b-j): Paul Cook, Glen Matlock, Johnny Rotten and Steve Jones (Fotó: Koen Suyk/ANEFO)
