Most már hónapok óta foglalkozunk rendszeresen a Családi Kör hetilapban és a Szabad Magyar Szó honlapon azzal, hogy a koronavírus, a járvány és az óvintézkedések hogyan befolyásolták az egyes foglalkozások, gazdasági ágazatok, társadalmi csoportok életét, mindennapjait, lehetőségeit.

Megkérdeztük erről a tanárokat és diákokat, a turizmus területén dolgozókat, vendéglátósokat, fesztiválszervezőket, piacozókat, zenészeket, színészeket és színházakat, ingázókat és tartósan külföldön dolgozókat. Az persze nyilván nem egy nagy meglepetés, hogy mindegyikük életére kihatott ez a helyzet, és szinte mindegyikükre kivétel nélkül negatívan. Rengeteg embert megkérdeztünk nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül, de mivel értelemszerűen a legtöbb alanyunk magyar volt, így ez a riportsorozat egyben alkalmas arra is, hogy – a tudományosság igénye nélkül – elvégezzünk egy összegzést. Nézzük tehát, hogyan viselte eddig az „átlagos vajdasági magyar” a járványt!

Először is rendkívül szabálykövető és törvénytisztelő. Az előírt óvintézkedéseket (fertőtlenítés, maszkviselés, távolságtartás) fegyelmezetten betartja. Néha ugyan nem érti egyik-másik (szerb, magyar) hatóság egyik-másik intézkedését, és hangot is ad efeletti értetlenkedésének, de ezt inkább csak a véleményalkotás vagy morgás szintjén teszi szóvá, ugyanakkor ezeket is betartja, mert ha már egyszer ez a szabály, akkor ehhez kell tartani magunkat.

A vajdasági magyar ember továbbá alkalmazkodó és találékony. A szállodatulajdonos átállt a belföldi vendégek fogadására, a turisztikai iroda a belföldi utak szervezésére, a világjáró hajón dolgozó zenész most egy helyi vendéglőben muzsikál, a színházak online előadásokat tartanak, a fesztiválszervezők is, és a piaci árusok is alkalmazkodnak az új helyzethez – még ha ez néha nem is olyan könnyű. Ebből látszik és következik, hogy egyben szívós és kitartó is. Nem adja fel, megértette, hogy az új helyzet új túlélési stratégiákat követel, és a vérében (na meg a sok évszázados tapasztalatában) van, hogy az élet „nem mindig fenékig tejfel”, és vannak idők, időszakok, amikor „fel kell kötni a gatyaszárat”.

Az, hogy mindennek ellenére mégis bajban van, abból is látszik, hogy az állam által felkínált minimálbér-támogatással mindenki élt, aki csak tehette. Nem volt (eddig) olyan riportalanyunk, akinek módjában állt élni ezzel a lehetőséggel, és azt mégsem tette meg. Nyilván azért, mert úgy érezte, ezt nem engedheti meg magának. De a vajdasági magyar ember a nehézségei ellenére sem felejtett el szolidárisnak lenni. Rengetegen kínálták fel segítségüket a náluk még nehezebb helyzetben levőknek, akár segély, akár ingyenes ebéd, akár egy apró szolgáltatás formájában.

Mindez eddig szép és jó, mondhatnánk, hisz a bajok és problémák ellenére is valahol a túlélésről és az életképességről szól. De akkor hol a baj, és mi a rossz?

Rossz nincs, baj van. A legtöbb riportalany ugyanis azt is elmondta, hogy úgy érzi, a lehetőségei lassan kimerülnek, a tartalékait felélte, akárcsak az energiáit, eddig még kihúzta valahogy, de ha ez a helyzet tartósan így marad, akkor nem tudja, mi lesz vele és a családjával.

Illusztráció (Fotó: srbija24.com)