„Hiába minden… Az élethez nem adnak használati utasítást, mindenki úgy intézi, ahogy tudja: elnémul, amikor más kiáltana, nevet, amikor más elsírná magát, megsértődik, amikor más örülne…

Téves vonatra száll, egy megállóval előbb vagy később száll le…

Meginog, a másik kezébe veszi az evezőlapátot, az áramlatok meg elsodorják, más helyen vetik partra.” (Đorđe Balašević)

 

Erre nem lehetett számítani. Erre nem lehetett felkészülni. Sem a hírre, ami pénteken délután világgá repült, sem arra, ami utána következett.

Elhunyt Đorđe Balašević. És egy régen halott ország gyászolja.

Az ember már csak olyan, hogy minden halálban önmagát gyászolja. A ráébredést, hogy elvesztett valamit, aminek léte annyira természetes volt számára. A tudatot, hogy elvesztett valakit, aki mintha mindig is létezett volna, aki talán hetekig, hónapokig nem is jutott eszébe, de akihez mindig fordulni lehetett, ha éppen úgy adódott, hogy fordulni kellett valakihez. Akinek a szava halk volt, mégis oda kellett figyelni rá az össznépi hangzavarban. Mert mindig volt mondanivalója. Mert fontos volt, amit mondott.

Ki ne érezte volna, hogy valami annyira fáj, hogy azt szavakba sem lehet önteni? Aztán felcsendült néhány akkord, kibontakozott egy dallam, kirajzolódott egy történet, s a fájdalom lassan oldódott az együttérzésben, ami keveredett a talán soha nem is létezett balladai hősök iránti empátiával, akiknek sorsa éppen a miénk volt – vagy legalábbis annak tűnt…

Ki ne érezte volna, hogy szétfeszíti egy érzés, amit világgá kéne kürtölni, de nincsenek szavak, amelyekkel ki lehetne fejezni nagyságát, csodáját, szenvedélyét? És ismét felhangzottak az akkordok, ezúttal kicsit szaporábban, hozzájuk csapódtak a mondatok, rímek, amelyeknek ismét sikerült egészen pontosan megfogalmazniuk a számunkra megfogalmazhatatlannak tűnőt…

Kinek nem jutott eszébe egy-egy strófa, amikor a végtelen vajdasági rónára pillantott, ahol semmi sem állja útját a tekintetnek, ahol a zöldek és sárgák ezernyi árnyalata bűvöli el az embert?

Kinek nem fájt a régenvolt tenger hiánya, ki nem érzett megnyugvást a Duna és Tisza hullámait látva, hogy talán mégsem veszett el éppen minden?

Ki nem tapasztalta meg a vidám házibulikat, amelyek érvágós balladai blokkokba torkolltak?

És ott voltak azok a másfajta dalok is, amelyek tiltakozásról, ellenállásról, némi csömörről szóltak, amibe ugyancsak bele lehetett kapaszkodni, amikor úgy tűnt, kifordult a világ a sarkából, s néha már magunkat éreztük tájidegennek, ott voltak, hogy beléjük lehessen kapaszkodni, hogy dacolni lehessen az áradó gyűlölettengerben…

Nem volt érzés, amit ne énekelt volna meg. Nem volt hangulat, amelyet ne öntött volna rímekbe. És most úgy tűnik, nem sokan vannak, akiket nem érintett meg.

Nézem a húsz évvel ezelőtti koncertet, ahol a tömegben olyan fiatalok ordítanak teljes átéléssel, akik még jószerivel egy pajkos gondolat sem voltak, amikor ő már világgá énekelt néhányat a legfontosabbnak tartott dalaiból. Azok a fiatalok ma már meglett középkorúak, akiknek gyermekei éppúgy oldódnak a balladákban, ahogy a szüleik teszik. Vagy, ahogy a mi szüleink tették.

Mert időtlenné váltak valahogy azok a dalok.

És talán téren kívüliekké is, ahogy az a hétvégén kiderült. Régen hallott városnevek sorjáztak a képek, videók alatt, amelyek tanúsították, hogy ott is emlékeznek, gyászolnak és szeretnek. Rendre azt érezhettük, hogy nem vagyunk egyedül a gyászunkban, osztozik velünk benne a montenegrói költő, osztoznak velünk a pulai vasútállomáson mécsest gyújtók, a spliti ódon kőfalak között, a szarajevói hidakon, a szkopjei tereken összegyűltek, osztoznak a fájdalomban és szeretetben, osztoznak a mindig kissé későn eszmélő belgrádiak, ahogyan mi is osztozunk az újvidékiekkel, akiknek valahogy mindig egy hajszálnyival több joguk volt hozzá, hiszen azokat az utcákat rótta, azt a korzót, azt a strandot, azokat a helyszíneket énekelte meg.

Életünk krónikása volt ő, a dalnok, a trubadúr, aki helyettünk, miattunk és értünk szenvedett és szeretett, aki velünk és talán egy kicsit rajtunk gúnyolódott, rámutatott, megmutatott és kimutatott. Aki tartást adott és tükröt tartott. Akinek koncertjeire nemcsak a dalai miatt jártunk, hanem azért is, hogy hallhassuk a dalok között előadott történeteket, anekdotákat, időnkénti pikírt megjegyzéseket. Hiszen legalább annyira fontosak voltak.

S aki halálában is megmutatta, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy sokan vagyunk, sokkal többen mi, az illemtudóak, mint a hangos, de harsányságukkal mindent eluraló kevesek.

A gyász miatti első döbbenetet követően persze megszólaltak ez utóbbiak is. A percemberek, akik rombolásukkal igyekeznek műsoridőt szerezni maguknak. S akik ugyanolyan jól tudják, mint mi, a sokak, hogy az ő idejük véges, éppen ezért is igyekeznek olyan hangosan és elkeseredetten uralni azt a keveset.

De amíg lesz egy szál gitár, s amíg lesznek szavakba nem önthető érzések, a dalnok és a dalok élni fognak.

Jó éjszakát, hölgyeim és uraim, mondotta volt a koncertek végén. És most nekünk kellene búcsúzni. Dalszövegrészletekkel persze tele a padlás, de most valami eredeti kellene… De nem megy. Egyedül nem…

Jó utat és jó szelet, Tengerész! Remélem, megleled a tengered…