Mindössze száz éve késik a normálisnak és fenntarthatónak nevezhető magyar–magyar kapcsolatok létrehozása. S hogy mi van helyette? Vadul csapongó indulatok, minősítések vagy a tudatlanság homályában botorkáló ignorancia – álljon bármilyen címer is a szekértáborok zászlaján.
Parászka Boróka erdélyi újságíró Facebookon megejtett bejegyzései között lettem figyelmes arra, hogy Vadai Ágnes, a Demokratikus Koalíció alelnöke március 10-én videós bejelentkezést tett közzé a hivatalos Facebook-lapján. A politikus a magyar–ukrán kettős állampolgárokra célozva és az ATV egy korábbi anyagára hivatkozva elmondta, Kárpátaljáról tömegesen járnak át Magyarországra az egyszerűsített honosításnak köszönhetően magyar állampolgárságot szerzett személyek koronavírus-oltást felvenni. Emiatt az ügy kapcsán – amely voltaképpen a magyarországi oltáshelyzet anomáliáiba ágyazódik – elmondása szerint több kérdést küldött el írásban Orbán Viktornak. Vadai ugyan nem uszított közvetlenül a célcsoport ellen, viszont a kommentek között – ahogyan ez már szinte említésre sem méltó potomság – azonnal megszaporodtak a magyar kisebbségeket lenéző, hellyel-közzel ócsárló hozzászólások. A DK 1999 óta aktív politikusa aligha botorkál sötétségben, amikor efféle témát boncolgat. Néhány, szinte alibizmusnak tűnő megjegyzéssel (például az állampolgárság a döntő szempont az oltás felvételénél) bajosan lehet rendet vágni az indulatok között. S ez alól a magyar kormány általánosságban tanúsított, sokszor csak fél- vagy negyedinformációkkal szolgáló kommunikációja és a teljes fordulatszámon pörgő propagandája sem ad felmentést.
Sajnos nem ez volt az első alkalom a járvány kirobbanása óta, amikor a közhangulat morgással viseltetett a Magyarország határain túli magyar nyelvterületek felé. Amikor a szlovákiai országos tesztelés első fordulójára kisebb tömegnyi egészségügyi dolgozó érkezett kisegíteni, a magyarországi kommentárok hasonló húrokat pendítettek meg. S vannak még más példák is bőven.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy e sorok mögött igazából kriptogyurcsányozás húzódik, pontosítanunk kell… Noha témánkat illetve a DK vezérére minimum a hírhedt 2004-es népszavazás óta joggal nézhetünk gyanakvó szemekkel, nem jobb a Deákné vásznánál az ellentézise sem, vagyis az ország jelenlegi miniszterelnöke, aki immáron több mint 20 éve ügyködik – gyakorlatilag bármilyen áron és eszközzel – lojális szavazótábort faragni bácskai és csallóközi, háromszéki és drávaszögi magyarból egyaránt. Gyurcsány és Orbán innen nézve a magyar–magyar kapcsolatok hányatott történetének két igen erős hívószava, szomorú epizódszereplője.
Mindannyiunknak lehetett már dolga a felszínesség indiszkrét bugyutaságával. Nekem személy szerint legalábbis döbbenetes volt találkozni azzal, amikor a fasiszta nézetektől sem mentes egyetemisták azzal a meggyőződéssel akarták felkeresni Eszéket, hogy ott nem lesz szükség számukra tolmácsra, ugyanis „magyar“ városról van szó. Ugyancsak mellbevágó élmény volt végignézni, ahogy csíksomlyói kegytemplom mellett a kisbuszból kiszálló magyarországi csoport a misével mit sem törődve csörtetett be egészen a szentélyig, hogy azon melegében láthassák a híres kegyszobrot. Amellett sem lehet szenvtelenül elmenni, amikor úgy utaznak Szlovákián keresztül-kasul magyarországi turisták, hogy ha egyáltalán észreveszik, akkor vitriolos megjegyzésekkel illetik a szlovák kulturális értékeket, emlékeket. És ez a problematika csak az „anyaországiak“ el nem végzett mentális feladataira vonatkozik. Fárasztó már csak megemlíteni is, hogy mennyi gond van a magyar kisebbségek, valamint a többségi nemzetállamok magatartásaival is. Másfelől pedig tartson bármilyen régóta is, még mindig szinte érthetetlen, amikor az embert „határon túliként“ szlováknak, románnak és másnak tartják, elcsodálkoznak magyar nyelvtudásán vagy éppen nyílt idegenkedéssel mérik végig.
Ha a probléma történeti vetületét nézzük, akkor valamit mindenképpen ki kell emelnünk, mert nem lehet eléggé megdöbbenni rajta: 100 év nem volt elég ahhoz, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbségek irányába megfelelő és fenntartható viszonyt építsen ki a mindenkori magyarországi kormányzat és a közvélemény egésze. Olyan viszonyt, amely szellemileg dús, kulturálisan termékeny, személyes élményekben pedig egymást gazdagító hatással van. Az embernek szinte eláll a lélegzete, amikor megpróbálja végiggondolni, hogy mi minden nem valósult meg – annak ellenére, hogy egyének, kisebb csoportok vagy intézmények már felmutattak néhány alternatív, jó szívvel fogadható és rendhagyó példát. József Attila ma is gondolataiban elmerülve bámulhatná a Duna folyását a rakodópartról, s közben rendületlen nyugalommal meditálhatna „közös dolgaink rendezéséről“. Ha egy évszázad alatt nem tudott összejönni elégséges mennyiségű képzelőerő és jóakarat e feladat megoldásához, akkor sor kerülhet-e erre valaha is? „Az egyetlen remény az lehet, hogy mégiscsak működik ezekben a társadalmakban valami önkorrekciós mechanizmus és végül csak sikerül szembe fordulni a primitív gyűlöletkeltés ilyen formáival is“ – hangzik Parászka Boróka egyik utolsó megjegyzése a Vadai-videó kapcsán. Alighanem nem véletlenül használ feltételes módot a kiváló erdélyi újságíró.
Valószínűleg nem azért nem sikerült normális medret adni a magyar–magyar kapcsolatoknak, mert valamiféle különleges átok sújtana „minket“. Korántsem. „Kisebbségek“ és „anyaország“ viszonya más etnikumok számára is megterhelő, ha nem kellő empátiával és bölcsességgel kezelik. Ha csak a környéken nézünk körbe, albán, szerb, horvát, román, bolgár példák kívánkoznának ide, egymás után sorakozva, amelyek hol súlyosabbak, hol könnyebbek a magyar problémakoszorúnál… A közép-, kelet- és délkelet-európai politikai és társadalmi-kulturális keretek általánosságban mindig súlyos örökségekkel is járnak, megfejelve a nemzetállami koncepció erőltetettségével, s ötvözve a gyakran minősíthetetlen színvonalú politikai kultúrával.
Az írás nyomtatott változata a Családi Kör 2021. március 18-ai számában jelent meg.
Hallgassa meg a jegyzetet élőszóban a Szabad Magyar Szó podcast csatornáján:
A Magyar Szocialista Párt 2004-es plakátja, ami arra buzdított, hogy a polgárok ne szavazzák meg a kettős állampolgárságot
