Az utóbbi időben mind több írás jelenik meg a vajdasági magyar kisebbség gyenge szerbnyelv-tudásával kapcsolatban. Engem ez a téma már nagyon régen, gimnazista korom óta foglalkoztat. A későbbiekben is sokat hangsúlyoztam, főleg többségi szerb közegben, mert tartottam attól, hogy a magyarok félreértenék és félremagyarázták volna, hogy az itt élő magyarság teljes nyelvi egyenjogúságát csak úgy érheti el, ha tökéletesen megtanulja a szerb nyelvet. Mert hiába van nekem jogom magyarul szólnom akár a köztársasági képviselő-testület ülésén is, ha azt ott nem érti meg senki, fordító közbeiktatásával pedig már elveszhet a beszédem sava-borsa, ha pedig szerbül szólok, és hibázom, nevetségessé tehetem bármely okos gondolatomat.
Egy dologról, talán a legfontosabbról azonban nem beszél senki, arról ugyanis, hogy ez a két nép nem szívesen beszéli és tanulja egymás nyelvét. Beszéljünk bár a példamutató szép együttműködésről meg a különböző sikeres toleranciatáborokról, rendezvényekről, de senki sem fejtegeti azt, hogy gyerekeink miért tanulják meg szinte észrevétlenül és nagyobb lelkesedéssel az angolt, a németet és más idegen nyelveket, holott akarva-akaratlanul, akárhol is élnek Vajdaságban a magyarok, több kapcsolatuk van a szerb nyelvvel, mint a más, említett idegen nyelvekkel. Hát akkor miért van ez mégis így? Miért nem foglalkozik senki sem ezzel a kérdéssel ebből a szemszögből?
Nem a „szerb gyerekek”, hanem a „rossz gyerekek”
Szégyelljük talán, hogy a túlharsogott példamutató együttélésünknek van egy sötétebb háttere is? Ez a két nemzet éppen az együttélésből eredően a történelem folyamán sokszor belekóstolt az egymás ellen fordulásba. A török hódítás ellen tudomásom szerint e két nemzet még együtt védekezett, de Kossuth Lajos csapatai már Dél-Bánátba (Fehértemplom – Bela Crkva) vonultak „rendet csinálni”, ez már nem vér nélkül történhetett, és utána jöttek a visszavágók, az ártatlanokon végzett megtorlások. Jött az első világháború, jött a második és a háború utáni évek… Most már hajtogatjuk ám a fejünket kegyeletből az ártatlan áldozatok miatt, az emberekbe azonban beívódott a rettegés, a szörnyűségek, a vér szaga, és ez generációkra tevődik át ösztönszerűen, az igazi okokat sokszor már nem is tudva. Ezt a berögződést politikusaink reklámszerű gesztusaival nem lehet csak úgy elhessenteni. Nagyon sok időnek kell itt elmúlnia. Talán egy (ne adj Isten) közös ellenséggel szembeni nekifeszülés segítene. Nem tudom. Mindenesetre ezek nagyon súlyos dolgok, és ezek orvosolásával kellene foglalkoznunk, nem mellébeszélnünk.
Egy barátomtól hallottam, hogy óvodás fia feldúlva ért haza az óvodából közölni, hogy a szerb gyerekek az utcán verekedtek, és ahogy a barátom próbálta más irányba terelni a kisfia gondolatait, hogy nem a „szerb gyerekek”, hanem a „rossz gyerekek” tették, de „nem”, erősködött a kisgyermek, „a szerbek”. Tehát ez még az óvodában is így rögzült, holott a kis óvodások vajmi keveset tudhatnak az atrocitásokról. Ez benne van a levegőben, a családokban, és a kis nebulók viszik tovább, és átadják egymásnak.
Édesanyám egyszerű parasztasszony, háziasszony volt, és nem egyszer szaladt ki a száján, mikor közölte, hogy valamelyik ismerősünknek szerb a férje, „de jó”, tette hozzá – amin én kezdetben csak elmosolyodtam, hogy ez mit jelent; akikről nem állapítjuk meg, hogy jók, azok mind automatikusan rosszak? Vagyis a közhiedelembe így szivárgott be. Ebből adódik talán az is, hogy minek tanuljuk azt a nyelvet, hiszen az a rosszhoz való közeledést jelentené. Nem akarom, hogy engem is oda soroljanak, legalábbis az a közösség ne, amelyhez tartozom.
Megjegyzem, nemrégiben egy segítőkész szerb barátom engem is „magyar, de jó”-ként mutatott be, persze ez nem valami magasztos érzéssel töltött el arra gondolva, hogy hát egy olyan közösségből való vagyok, ahol mindenki rossz, és csak elvétve akad közöttük jó is.
A magyar szerbül, a szerb magyarul köszönt
Arról, persze, értelmetlen gondolkodnunk, hogy a szerb többség tanulja meg a magyar nyelvünket. Miért tanulná meg? Azért, mert együtt élünk? Az magában nem teszi őket érdekeltté, hiszen abból semmi hasznuk nem származik. No, még a magyar állampolgárság megszerzése céljából is érdemesebb a kiskaput keresni, mint a magyar nyelv tanulásával bíbelődniük. A régi öregek, akik Vajdaságban nőttek fel, és még adtak valamit az udvariaságra, barátságra és a szép gesztusra, ők még – gyerekkoromból tudom – édesapámnak magyarul köszöntek jó napot, és édesapám ezt szerbül viszonozta, miközben az ostornyéllel billentettek egymásnak kalapot, ha a határban éppen lovaskocsival találkoztunk. Ez valóban szép gesztus volt mindkét részről, és a kép még mindig előttem lebeg.
Ez a szokás ma is szép volna, ha kialakulna. Ilyesmit nem kell, és nem is lehet törvénnyel szabályozni. Ez, ha nem őszinte szándékból fakad, akkor jobb, ha nem is alakul ki. Maradjon ez inkább, mint eddig is, az egyes emberek jólneveltségének a jele.
Ami pedig a szerb nyelv tanítását illeti a magyar diákok részére Vajdaságban, melyről mind több szó esik mostanában, hát nekem is volna nem kevés mondanivalóm.
Nem tudás a tudást tudni, tudás a tudást átadni
Mi rengeteg időt fecséreltünk el az elemi, majd a középiskolában a heti gyakori szerbórákon úgy, hogy a középiskolát befejezve nem tudtunk egy épkézláb szerb mondatot összeállítani. Észrevettem azonban a zentai gimnáziumban, hogy osztálytársaim szerb tudása nagyban függött attól, melyik elemi iskolából kerültek ki. Tehát voltak olyan iskolák, ahol szakszerűen tanították a nyelvet, és ez meglátszódott a diákok tudásán is.
Nekem történetesen, és sok másnak sem, nem volt ilyen szerencsém, amelynek egész életem folyamán ittam a levét.
Arról volt ugyanis szó, amint visszaemlékszem, hogy a magyar nyelvű iskolában a szerb nyelv tanítását úgy oldották meg, hogy az állam oda szerbül tudó és szerb nemzetiségű pedagógusokat helyezett, akik frissen érkeztek Vajdaságba, és a magyar nyelvből egy szót sem tudtak kiejteni. Ez magában nem lett volna probléma. De nem volt elég a szerb nyelvet tudni, a szakmai részhez és a nyelv tanításhoz is kellett volna némi szaktudás, ami viszont leggyakrabban hiányzott.
Evvel kapcsolatban éppen egy tekintélyes szerb egyéniség, Vuk Karadžić fogalmazta meg okos meglátását; „Nije znanje znanje znati, već je znanje znanje dati“ (Nem tudás a tudást tudni, tudás a tudást átadni).
Persze a szerb nyelv tudását, tanítását abban az időben országunkban nem vették kellően komolyan, úgy tűnhetett az illetékeseknek, hogy úgyis megtanulnak a vajdasági és más kisebbségi nemzetek az ország nyelvén, mert másként úgysem tudnak boldogulni, hiszen már az utcán is meg lehet azt tanulni a velük együtt élő többségi nemzettől. Ez persze nem teljesen úgy működött, ahogyan az elképzelték, pedig hát működhetett volna úgy is, de amint az előzőkben írtam, a magyar kisebbségben történelmi okok miatt nem létezett bármiféle rajongás sem e többségi nyelv tanulásával kapcsolatban, meg a nagy mássalhangzó-torlódás miatt, ami a szerb nyelvre jellemző, ezek a szavak nem is tudtak úgy megkapaszkodni a magyar ajkúak emlékezetében, de kimondaniuk is akadályokba ütköztek. Mindezek mellett meg kell említenem, hogy Vajdaságban léteztek és ma is vannak olyan települések, ahol az utcán is majdnem kizárólag magyar szó hangzik el, és itt már még nehezebb elképzelni, hogy az utcán tanulja meg valaki az ország többségi, szerb nyelvét. Ennek nem kellett volna teljes akadályt képeznie, hiszen azért minden lépésben lehetett találkozni a szerb nyelvvel, és ez ma még hatványozottabb (feliratok, folyóiratok, ügyiratok, TV, régebben a mozivásznak feliratai stb.). Hiányzott itt is, amiről az előbb beszéltem, egy emóciós hajtóerő.
Nyelv helyett verstanulás
Én már elemi iskolás koromban is felfogtam, hogy iskolánkban a szerb nyelvet nagyon hánytavetetten tanították, nem mint valami idegen nyelvet, például a németet, amiből mindig kiírtuk az új, ismeretlen szavakat, és kikérdeztek bennünket. Én minden tantárgyból kitűnő eredményt értem el, de szerb nyelvből kénytelen voltam olyan osztálytársaimat felhasználni súgásra és segítségre dolgozatíráskor, akik, köszönhetően az otthoni környezetüknek, tudtak szerbül.
A tanárnőnk néha foglalkozott a szerb nyelvtannal is, de annak a gyakorlati alkalmazására soha sem tanított bennünket. Tanultunk arról, hogy a szerb nyelvben a főneveknek hét esete van, de arra nem tanított meg bennünket, hogy melyik esetet milyen szituációban kell használnunk, csak az elnevezéseket kellett megtanulnunk, nem az alkalmazást. Ez számomra csak a gimnáziumban derült ki, melyet magyar nyelven végeztem Zentán. Megjegyzem azonban, hogy itt sem a szerbórán jöttem rá, hanem a latin nyelv tanulása közben, mivel a latintanárunk szerb volt, és magyarul egy szót sem tudott, így a latint szerb nyelven tanultuk, és lehetetlen volt haladni, ha nem jövök rá a szerb nyelv szerkezetére és nyelvtanának gyakorlati alkalmazására, hiszen pontos fordítást anélkül nem lehetett elkészíteni. Ekkor döbbentem rá, hogy az elemi iskolában mennyi időt elfecséreltünk.
A gimnáziumban a szerbóráink csaknem ugyanúgy néztek ki, mint az elemi iskolában. Volt egy fiatal szerb tanárnőnk, aki magyarul egyáltalán nem tudott. A nyelv használatára nem tanított bennünket. Versek megtanulását adta fel néha, amit bevágtunk úgy, hogy nem értettük, mit mondunk. Többnyire a tanári asztal sarkánál támasztotta meg magát, vagy arra ült, kezében egy könyvvel, és saját kedvteléséből fennhangon olvasott valamit az osztálynak, például a Gorski venacot Njegoštól, amit még ma is nehezen értek meg.
Ez körülbelül úgy nézett ki, mintha mi a magyar állampolgárság felvételéhez szükséges magyar nyelvet úgy tanítanánk valakinek, hogy napszámban felolvasnánk neki Madách Imre Az ember tragédiája című műből…
Tömérdek ismeretlen szó
Egyszer a tanárnőnek eszébe jutott, és Ivo Adrić egy kétoldalas novellájából házi feladatként gyűjtsük ki az ismeretlen szavakat. Én nem voltam rest, és abból a kevés szövegből mintegy 200 szót írtam ki, és szótár segítségéval a magyar megfelelőjét is odaírtam. Ez már a gimnázium negyedik osztályában történt, és tettem ezt mind azért, hogy rámutassak, mennyit ért a tanárnő négyéves munkája. Persze nem akarta elhinni, hogy valamennyi ismeretlen szó lenne, erre mondtam, ne engem kérdezzen ki, hanem a többi tanulót, ők elvárásom szerint fel is sültek, de hát legjobban a tanárnő sült fel, és nagyon jól érezte, mit gondolok a munkájáról, hát nem is érettségiztem kitűnővel szerb nyelvből nála, bár minden más tantárgyból kitűnő osztályzatom volt.
Tehát igenis helyeslem a mostani próbálkozást, hogy a vajdasági magyaroknak jobb szerbnyelv-tanítást kell biztosítani, de ehhez megfelelő motivációt is kell adni, nem elég a példamutató együttélés hangsúlyozása. Tudatosítani kell a tanulókban, hogy mindezt a saját egyenlőségük és érvényesülésük érdekében teszik, és azt is, hogy nem a saját anyanyelvük feladásáról van szó.
Azt vallom, hogy a világ mai állása szerint nem lehet, hogy az ember se az, se ez ne legyen, valahová tartozni kell. Tehát egy magyar nyelvű középiskolával megismerhetjük és megőrizhetjük a magyarságunkat, mely mellett szilárdan ki is állhatunk, de ehhez szükséges, hogy a szerb nyelvet teljes tökéletességgel tudjuk. Olyan ez, mint mikor az ember mély vízbe esik, javára válik, ha minél jobban tud úszni.
Sípos Tibor
Az írás a Családi Kör hetilapban jelent meg 2021. április 29-én.
Nemcsak a könyvek minőségétől függ a szerb nyelv elsajátítása (Fotó: mnt.org.rs)
