Talán a töltelékszavak közé sorolhatnám a címben szereplő kérdőmondatot, amely a szerb nyelvben használatos „Pa šta?” magyarítása próbál lenni, annak ellenére, hogy a magyar nyelvben inkább a „Na, és akkor mi van?” használatos. Azért tartottam fontosnak ezt előrebocsátani, mert az idézett szerb szófordulat talán nem mindenki számára ismert, holott újabban igencsak gyakran hallani. Nem is a közbeszédben, az utcán, a boltban vagy a kávézóban, terefere közben, hanem a televízióban. Meg aztán nem is akárki, hanem maga a köztársasági elnök használja gyakran ezt a két szócskát.

A botránysor

Az államfő ugyanis rendkívül gyakori vendég a különböző, országos frekvenciával rendelkező tévék stúdióiban. Egy-két órán át válaszol a riporter kérdéseire, bár ezek az interjúknak álcázott vendégszereplések inkább amolyan monológok. Gyakran még az alákérdezés sem menti meg a nézőt az egyszemélyes show-műsoroktól. A hazai tévéadók, persze, kerülik a csiklandós kérdéseket is, nemhogy a valós helyzettel szembesítenék az illusztris vendéget, így aztán alkalmat kínálnak a monologizálásra. Közbekérdezni, keresztkérdéseket feltenni már nincs kurázsijuk, vagy ha ilyesmi előfordul, akkor jön az elkerülhetetlen „Na és?”.

Botrányok egész sorával kapcsolatban kellene pedig tiszta vizet önteni a pohárba, kezdve a tragikus helikopter-baleset, több miniszteri elszólás, a Jovanjica nevű titokzatosnak látszó, állami támogatással kábítószert gyártó mintagazdaságon és a fegyvert exportáló miniszteri családi kapcsolatokon, a rejtélyes kádermegoldásokon át egészen a hatalmi párt egykori vezetőségi tagjának misztikus eltűnéséig, illetve vízbefúlásáig. De ebbe a sorba tartozik az autópálya lehajtójában történt baleset is, amikor a kamerák felvételéből eltűnt a legfontosabb két perc, így nem derült ki, hogy a hivatásos sofőr vagy a politikus vezetett-e.

Érdekes lenne választ kapni arra a kérdésre is, hogy az oroszoknak eladott szerbiai kőolajipari cég vezérigazgatója miként kereshet 4–5 ezer eurót havonta, vagy arra, hogy a főügyész asszony miért hallgat már évek óta, amikor szinte hetente meg kellene szólalnia. Igaz, a parlamentben a parlamenten kívüli ellenzék egyik-másik vezetőjét pocskondiázó honatyákat sem vonja felelősségre senki. Ha pedig perre mennek, akkor a hatalmi képviselőcsoport tagjának édesapja menti fel (bíróként) képviselő fiának párttársát, politikai pajtását.

Ott van aztán, szemet is szúr a nagybecskereki eset, amikor a képviselő-testület elnök asszonya saját fiát nevezi ki a város kommunális rendőrségének élére, holott a fiatalember tíz éve még futballhuligánként randalírozott Genovában a válogatott olaszok elleni meccsén. És akkor mi van? – kérdezhetnénk, és kérdezik is egyre többen.

A focimaffia

„Rajtunk röhög a világ” – mondja tévészózatában az elnök, és a futballmeccseken folyó nyílt és immár folyamatos bundázásról beszél. Közben a vámszolgálatot is említi, mintegy mellékesen, és nem szól arról, hogy a miloševići rendszer hírhedt vámparancsnokának terhére rótt bűncselekmények időközben elévültek. Láss csodát, Mihalj Kertest következésképpen felmentették. Na és? Mondhatnánk, ha 2000 októbere után nem derült volna ki, hogy akkori német márkákban milliárdokat zsebelt be a palánkai szociális munkásból lett politikus gazdái, pontosabban az ország akkori vezetői megbízásából, amit aztán feltehetően „nemes, országépítő” célokra használtak fel. Ismételhető a kérdés: És
akkor mi van? Egyébként meg már a költő is megfogalmazta évszázadokkal ezelőtt a mindenkor időszerű talánnyal kapcsolatban, hogy „de hol van már a tavalyi hó….”

A focimaffia elleni harcot bejelentve senki sem érdeklődött a februárban
lemondott szakszövetségi elnök felől, holott ő irányította a honi labdarúgást, miután jó egy évtizeddel korábban védelmezte az akkori ellenzék egyik vezetőjét, a mai köztársasági elnököt. Különös összefüggés és kapcsolat ez, hiszen az egykori pincérből lett üzletember és sportvezető akkor komolyan meg is sérült, begipszelt kézzel ült az általa védelmezett, sértetlen politikusok mellett. A későbbi fejlemények igazolták, hogy megérte neki az áldozat, amivel lemond(at)ását követően maga is kérkedett.

Az is baj azonban, hogy romokat hagyott maga után, és most tényleg csak a valóban bennfentesek tudják, mi történik a stadionokban. Ők pedig jobbára maguk is politikusok: az uralkodó párt vezető tisztségviselői, polgármesterek vagy magas állami tisztségeket töltenek be. Akad közöttük tárca nélküli miniszter, és emlegetik a titkosszolgálatok igazgatóját is. Ha tehát a futballmaffia elleni harcot komolyan szeretné megvívni az államfő, akkor először a saját környezetében kell kezdenie a takarítást.

A mi helyünk

Ahogy az életben az erősebb kutya joga érvényesül, úgy a politikai koalíciókban a nagyobb, erősebb párt diktál. Ezért van az, hogy a vajdasági magyarság legerősebb pártja – koalíciót alkotva a szerbiai uralkodó párttal – mindenben támogatja azt. Ha kell, még egy tájszólást is nyelvvé avatnak – legalább helyi szinten, a tudományos álláspontokat semmibe véve. Következésképpen akár azt is megszavazhatják, hogy a fű kék, az ég meg zöld. Nekem erről a helyzetről az a mondás jut eszembe, amely meghatározza annak a sorsát, aki korpa közé keveredik. Na és? – kérdezhetnénk ismételten. Tényleg: mi van akkor?
Semmi sincs.
Csupán aranykor van.