Az utóbbi két-három évben viszonylag gyakran hallottuk a legmagasabb szintű politika képviselőitől, hogy Szerbia rohamléptekkel halad az infrastruktúra, elsősorban az autóutak és a vasút fejlesztését illetően. A korábbi közlekedési miniszter asszony, az államelnök nyilatkozataival összecsengve, váltig hangoztatta, hogy az elkövetkező években Szerbia egész Európában a legnagyobb építőhely lesz.

Hogyisne, hiszen ebben a meglehetősen szűkre szabott országban úgyszólván folyamatosan épülnek a korszerű utak, de már nagyban (?) tervezik a belgrádi metrót is. Igaz, az utóbbiról még csak beszélnek, de konkrét lépések nem igazán történtek. Az ok meglehetősen prózai. Mivel több milliárd eurót fog felemészteni az első és a második szakasz, valahonnan elő kell(ene) keríteni egy aranytojást tojó tyúkot, de ilyesmi csak a mesékben található. Illetve… Ha minden kötél szakad, sietve elrepülnek az illetékesek a messzi keletre, és a pekingi elvtársakkal viszonylag könnyen szót értenek. Még akkor is, ha a kínai partnernek igen mélyen a zsebébe kell nyúlnia, ha legalább részben ki akarja elégíteni a „kis barát” igényeit. Hszi Csin-ping (kínaiul: 习近平) elnök nem igazán habozik az ígéretekkel, de akkor sem jön zavarba, ha konkrét milliárd dollárokat kérünk tőle. Ez volt a helyzet a 10-es közúti folyosó tervezésekor is. A szerb kormány két évig kínos tárgyalásokat folytatott az Európai Beruházási Bankkal, mígnem sikerült (?) némi pénzt kapnia. Ezzel ellentétben a kínaiak nem sokat vacakolnak. Amint látják, hogy egyik vagy másik balkáni ország pénzügyileg kutyaszorítóba került, nem sokat kérdezősködnek, hanem azt kérdezik, hogy „mi kell, mennyi kell, mikorra kell?”, s gyakorlatilag az üzletet nyélbe is ütötték. Persze ennek kétszeres ára is van. Elsősorban a mostanság szokásos 2–2,5 százalékos kamat helyett ők három százalékot kérnek, másrészt pedig azt is kikötik, hogy csupán kétoldali megbeszélések tárgya lehet a hitel vagy a tőkejellegű beruházás. Ezzel – látszólag – a dollármilliárdokért esedező kormány is jól jár, mert nem kell kiírnia nemzetközi versenytárgyalást, közbeszerzési pályázatot… Ugyanakkor államtitokká lehet nyilvánítani a megkötött vagy megkötendő szerződést, mivel „a másik fél ezt kikötötte”.

Maradjunk azonban egy pillanatra az első feltételnél, vagyis az igényelt hitel kamatánál, látszólag ugyanis fél százalék nem egy jelentős tétel, a milliárdos nagyságrendű üzleteléskor azonban a végösszeg igencsak „látható”. Ezzel az „átlós” megoldással pedig sok millió dollár mehet a kérvényező számára veszendőbe (vagy valakinek a zsebébe), de a köznép aligha törődik vele, hiszen számára csak a pillanatnyi előny a fontos. Vagyis az, hogy a város, falu közelében új autópálya épül, vagy kényelmesebbé válik a vonatozás. A felvett hitelt és annak (megemelt) kamatait pedig amúgy sem ő, hanem a gyerekei, sok esetben az unokái fogják fizetni. Olyan „apróságokkal” pedig, hogy a külföldön történt eladósodás hány százaléka lesz az ország éves össztermelése értékének, igazán nem foglalkozik.

Szerbia és Montenegró esetében is fellelhető egy látszólagos furcsaság, ugyanis amint napvilágra került a kínai hitel ténye, az Európai Unió úgyszólván másnap felemelte a hangját az eladósodás ellen. Pontosabban nem azt kifogásolták és kifogásolják, hogy a két jugoszláv exállam hamarosan nyakig fog merülni az adósságban, hanem a hitel származási országa szúrja a brüsszeli bürokraták szemét, ugyanis ők szeretnének rátelepedni, a pénzen keresztül politikailag is, Belgrádra és Podgoricára (az idősebbek kedvéért: Titográdra). Ebből eredően nem nehéz arra következtetni, hogy Kína ily módon történő térhódítása egyértelmű. Mert azt senki se higgye, hogy a világ legnagyobb államának kommunista vezetőit még mindig a marxista-leninista elvek vezérelik. Szó se róla! Ők a tőkerendszert olyan szintre emelték, hogy már az Amerikai Egyesült Államoknak is igencsak fő a feje, hogy mit tehetne a „sárgák” gazdasági expanziójának megfékezése érdekében. Hiába ugyanis a gazdasági világválság, ők (mármint a kínaiak) folyamatosan és látványosan bővítik a gazdaságukat. Nem kimondottan a közismert bóvlijukkal, hanem az igen magas technológiával készült, ennélfogva rendkívül értékes termékeikkel is immáron elárasztották a világpiacot. Ennek köszönhetően 2021 első két hónapjában nem kevesebb, mint 103 milliárd dollár volt a pozitív külkereskedelmi mérlegük. Van tehát miből nagylelkűsködniük, s ezzel együtt egyre jobban sarokba szorítaniuk a szegény(ebb) országokat. Azt ugyanis nagyfokú naivitás lenne hinni, hogy az anyagilag tehetősebb országok kizárólag a kamat miatt adnak kölcsön óriási összegeket. A háttérben, leginkább leplezetlenül, a politikai és az egyéb befolyás növelése lapul. Mi több, akár területi igényeket is támaszthatnak a „nagylelkű” országok. Erre enged következtetni az a találgatás is, hogy Montenegró a kedvező kölcsön ellentételezéseként akár területének egy részét is hajlandó átengedni Kínának.

A bajban levő államoknak tehát számolniuk kell azzal a ténnyel, ami a „békebeli” Magyarországon igencsak elterjedt volt, miszerint a falusi nagygazdák télen a zselléreknek hajlandók voltak kölcsönadni egy vagy több véka (25–35 liter) szemes gabonát, de csak azzal a feltétellel, hogy a vékát „csapva adták, és tetézve kapták” vissza.

Az írás a Családi Kör 2021. május 20-ai számában jelent meg, szerzője Both Mihály

Szerbiában kínai hitelből épülnek az autópályák (Fotó: Danas)