Kicsit messziről kell kezdenem. Mert a messze is volt egyszer közel, mondja a párját ritkító magyar népi bölcsesség. Ritkítja is. Bölcsen.
Valamikor a kilencvenes évek derekán, a zentai kultúrház színpadán a Virágot Algernonnak Charlie-ja az előadás végén odavizel a színpadra. Nem szóda, belügyileg megemésztett három liter kamillatea. Taps. A Szabad ötletek jegyzéke frusztrált elmebetege kiáll a színpad közepére és mosolyogva üvölti a nézők közé: „pina, fasz, együtt basz!” Tizenéves amatőrök a zentai színház színpadán. Régen minden jobb volt. Háború, bombák, lezárt cinkkoporsók, zöldhatár stb., kivéve a kerti budi. Az nem volt jó. Aki itthon és megmaradt, hazament a gyárból, a szántóföldről, megmosakodott, felvette a tiszta ruhát és ment a színházba. És tapsolt, ha pisiltek, ha káromkodtak, mert az a rothadó köteg léc volt talán az utolsó szabad hely abban a rothadó világban, és tizen-, huszonéves gyerekek voltak ott, és helyettük is kimondták. Azt. És megtehették, nem rúgták őket ki a munkahelyükről, nem vitték őket el a frontra, nem vegzálták őket a rendőrök. A közönség tapsolt, hazament, boldogan, nincs még minden veszve, van még mindig tíz igaz ember. És egy köteg rothadó léc. Még mielőtt bárki szóvá tenné a tiszteletlenséget, tényleg korhadtak a lécek. Azóta már kicserélték. Most szép.
És most ez a Tanyaszínház. Obszcén, perverz, pfuj. Megyünk, nézzük, várjuk az obszcén katarzist, ami talán túltesz azokon a kilencvenes évekbeli műkedvelő előadásokon, mert ugye akkor háború, beígért zsíros kenyér, bevagonírozás, rettegés, most meg mi is?
Bezzeg, ha lennének most is azok a nagyok, akik annak idején tartották a hátukat; a nagyok, a kultúrház-, kultúrközpont-vezetők, mint akkor, ott, ahol lehetett bármit. Régen minden jobb volt. Kivéve a … lásd fenn. Vagy talán nem is kell, mert ugyebár egy puncitól még nem pirul el az a kérges tenyerű sem, aki ott abban a kocsmában ül. Tud írni, olvasni, van tévéje, számítógépe, mobiltelefonja (minap, falun, vagy negyven fotót kellett készítenem két idős, fagyizó néniről, egyik fotóba a faág lógott be, másokban meg a fényhatások nem voltak éppenséggel ideálisak, és kellett a szombat délutáni falusi idill a Facebookra), lehet velük beszélgetni sok mindenről, még a pántlikás szoknyáról is szívesen beszélgetnek, ha nagyon muszáj, hogy ki ne ábránduljanak a falusi miliőből az odalátogatók. Bár szívesebben beszélgetnének Bill Gates-ről meg erről a Zuckerbergről, de egye fene, ha valaki azért jön, hogy a disznóólat nézze, nem a kultúrházat meg az egyetemi kutatóintézet telepét kell mutogatni. Udvariasak, ennyi.
De kanyarodjunk vissza a tanyára meg a színházra. Se nem obszcén, se nem perverz, szóval kiábrándítón nem az, amit ezek a reklámújságok írnak. Még pisilés helyett is csak valami szódásüveg-spriccelés. Bezzeg annak idején (amikor minden jobb volt – majdnem minden). Akkor kellett volna bezárni a világ összes színházát, amikor először valaki behozott Thália szentélyébe egy szódásüveget. A szódást is, meg a lovát is be kellett volna zárni. Jedlik Ányost is be kellett volna zárni az első szódáspalackjával együtt. Bocs, ő szerzetes volt, bezárta magát. Arról nem is beszélve, hogy akinek már volt Babérfája (Laurus Nobilis), az tudja, hogy a szikvizet nem állja, érzékeny, az idő múltával meg egyre érzékenyebbé válik, gondozni kell, ápolgatni, tápoldatozni, mert másképp hetek alatt menthetetlenül tönkremegy. Színe, szaga már csak árnyéka marad egykori önmagának. Aztán meg ez a babérfa nem is fa, hanem inkább cserje. A cserjéknek meg az a szokásuk, hogy többen egy rakáson érzik jól magukat, van ott köztük valami belső mikroklíma, így az egy babérfa (ami lehet, hogy cserje, így felvetődik némi önidentitásprobléma) annak örül, ha elkezdik körbenőni a kis babérfák, mikroklímailag kellemesen érzi így magát, no. A baj akkor kezdődik, amikor ezek a kis babérfa-csemeték akkorára nőnek, hogy a nagy babérfát egyre kevesebb fény éri. Nem jelent ez végül is semmit, mert mikroklíma mégiscsak van, a maga konzervatív egyszerűségében így volt, van, lesz mindig. Még akkor sem sértődik meg, ha a „nobilis (lat.) = nemes” babér helyett a köznyelv egyszerűen csak „közönséges” babérnak nevezi. Nincs ebben semmi szentimentális, jön a kutya, oldalba pisili, nem foglalkozik vele, hogy épp melyiket is találja telibe, jön a nyáj, legelészik, végül is csak növényekről van szó. Kódolt genetika, természet, rend.
És ismét vissza a Tanyaszínházhoz. Annyi érdekes dolog történik a nagyvilágban, meg, igaz, önmagamat ismétlem, az ember könnyen kiábrándul ebből az előadásból, nem ezt ígérték kérem szépen. Az ígéret szép szó…, mondja a ritka bölcs odafenn. Az első bekezdésben. Nagyanyám káromkodott, megállás nélkül, hosszan, változatosan, ügyelve a szóismétlésekre, kötőszavakra, ragokra. Apám is káromkodott. Ő a multietnikus Jugoszlávia gyermekeként már egy mondaton belül három nyelven is tudott káromkodni. A lépcsőházban is káromkodtak. Sokan. Én nem. Sokáig nem. Aztán a Tanyaszínház traktora kilencvenötben belesüppedt a szántásba valahol Kavilló és Csantavér között. Alig tudtuk hatan kirángatni a sárból. Azóta káromkodok. Ritkán, ha nagyon szükséges. De ez is ugyebár a nyelvi eszköztár része. Már ha szabad ilyet mondani, nem tudom, nem vagyok nyelvész.
Hogyan is ismerne magára bárki ebben a konfekció-mizériában. Vagyunk mi végtelen változatosság, végtelen kombinációban, mondaná a Star Trek Spockja. Nincs itt kérem semmi konfekció, oszoljunk. Itt vannak ezek a szereplők ugyebár. Az egyik bepólyálva, mint egy múmia, a másiknak három melle van, a harmadik combja megremeg minden aprópénzcsengésre, a negyediknek zakója meg nyakkendője van. Ezt nevezik NEM konfekciónak. Volt idő, amikor a boltban a „konfekcija” feliratról azt hittem, annyit jelent: ruha. Azóta már árnyaltabb és sokszínűbb a világ. Mint eső után az ég. A belépő fény törést szenved a vízcsepp felületén… igen, így van a hivatalos szakzsargonban: törést szenved. A „konfekció”-fény törést szenved. Ugye, milyen szép ez a fizika? A konfekció szép, egyforma, azt kapsz, amit vársz, semmi meglepetés, semmi kényelmetlen ingerület, kész öröm az a konfekció-osztály az áruházban. Konfekcióárusnak lenni volna jó, ugyebár. Aztán meg ott is kiderül, hogy az egyiknek a válltömésénél meghúzta a varrógép, a másiknál nem passzol a szálirány, a minta elcsúszott, és jön az, amire már más, nyomdafestéket tűrő szó nincs is, mint az „aztafűzfánfütyülőjét”. Hogy még ez a konfekció sem képes tisztességesen önfeledt szórakozást és kikapcsolódást prezentálni a saját lelkiismeretes árusának.
Hagyjuk is ezt a konfekció-témát, mi köze ennek egyáltalán a Való Világhoz. Kábé annyi, mint Ödön von Horváthnak meg ennek az Istentelen ifjúságnak. Ez utóbbi egy Von Horváth regény. Ami egyébként szóra sem érdemes. Aki nem hiszi, járjon utána.
Tóbiás Krisztián
Szódakarnevál (Illusztráció: Pixabay)
