Színikritikát szabad írni a Vajdaságban? Ó, csak két helyen szabad, a Szabad Magyar Szóban és a Családi Körben, hiszen, mint azt a kultúrtanti megüzente, a szabadságnak vannak korlátai. Ez a filozofikus mondás figyelemre méltó mellékzöngékre tesz szert, ha nem egy bölcs ember mondja ki, hanem egy politikus-vezér akar vele fegyelmezni. Utóbbi esetben úgy hangzik, mint a korbácsütés.

A korbácsnak (vagy karikás ustornak) döntő szerepe van a Tanyaszínház Kazimír és Karolina című előadásában. A parancsuralmat jelképezi. Helyesen mondta a darab rendezője, Lénárd Róbert, hogy 2021. július 27-én, amikor a trupp kézhez kapta a további vándorelőadások beszüntetését hírül adó „levelet”, ami voltaképpen fermán volt, színháztörténet íródott. A vajdasági Kazimír és Karolináról többé nem lehet normális színházi kritikát írni, mert a tiltás és az azt követő fenyegetődzések immár hozzátartoznak az előadáshoz. A színház frontálisan ütközött az élettel, és most már a MNT vezető emberei és asszonyai, meg a VMSZ elnöke és a vattacukornyalói (ez a másik fontos jelkép az előadásban) is részei ennek a freak show-nak. 

A „freak show” nem közismert kifejezés. Ez egy kultúra- és színháztörténeti jelenség, és azt jelöli, amikor – régente a vásárokban, ma a televízióban – nyomorékokat, szörnyszülötteket, rokkantakat mutogatnak a közönségnek. Bizonyára önök is látnak a tévében ilyen műsorokat, vagy az interneten olyasmit, amikor kéz vagy láb nélkül született, sérült vagy fogyatékos emberek kerülnek valamiféle reklámszerepbe, mutogatják őket vagy ők mutatják meg magukat. 

Az eredeti mű „népszínjáték” megjelölését a rendező remek húzással „freak show”-vá korszerűsítette. A népszínmű műfaja mára elavult, lévén, hogy nincs többé néprajzi értelemben vett nép, ehelyett alárendelt lakosság van, akivel a diktatórikus típusú rezsimekben a fölsőbbség azt csinál, amit akar. Nem a népviseletben járó parasztok, hanem mi vagyunk ma a nép: munkások és munkanélküliek, hontalanok és hajléktalanok, állástalanok, az alkalmi munkákból élő prekariátus, a vékonypénzű polgárok, a diákok, a melósok meg a csóró független értelmiségi. És ott van persze a szolgalelkű népség, aki készséggel „nyalogatja” a hatalmon lévő politikus-üzleti osztály vattacukrát: az aláíró hivatalnokok, a vakon engedelmeskedő újságírók, a Schürzingerek, a beijedt kispolgárok és így tovább.

A „szörnyek”, „rémek”, az átvitt értelemben nyomorú, leszegényített és csúnyán kihasznált emberek tehát mi lennénk. Jó ötlet a tükörjáték az előadásban. Tűrünk, ahogy a darabban is tűrik az elesettek és a fölkapaszkodottak az ostorcsapásokat. A rendezés zseniális húzása a Kikiáltó vagy cirkusz-igazgatónő kiemelése: Szabó Regina kitűnő, villogó, kreatív szerepalakítása viszi az előadást. Egy vonzó, erotikus, kaján és mindenre képes perszónát személyesít meg, aki az egész cirkusz háttérből manipuláló úrnője.

Egészen röviden: Ödön von Horváth (1901–1938) németül író osztrák–magyar író, tehát a mi tehenünk borja. Ezt a drámát 1932-ben írta, és 1929-ben, a müncheni sörfesztivál vásári forgatagában játszódik. Egy jegyespár a főszereplő, akik „szétmennek”, tönkremegy a kapcsolatuk, mert a fiú, aki sofőr, elveszti az állását, a csaja pedig jól akar élni, megcsalja egy cégtulajdonossal, és elhagyja őt.

A szerelmi dráma mögött társadalmi dráma zajlik. Az egzisztenciájukat elvesztő emberek csődje és a szebb életre vágyó fiatalok létbizonytalansága, erkölcsi tanácstalansága ütközik, és a gazdagok azok, akik ebből is hasznot húznak. Karolina elkurvul, Kazimir depresszióba esik, és a barátaik is hasonló gondokkal küszködnek, isznak, drogoznak, nőt vernek. Leszögezhetjük, hogy a Tanyaszínház darabválasztása telitalálat: égető problémáinkat lehet megszólaltatni ezzel a majdnem százéves színdarabbal!

Lénárd Róbert csak egy kicsit aktualizálta a darabot, ennél merészebb is lehetett volna, hiszen a régi drámák arra valók, hogy jelenkorúvá tegyék őket. Az előadás még erősebb társadalomkritikát gyakorolhatott volna. Igazán nem kellett volna félteni a Tanyaszínház potenciális közönségét, hogy nem értik, miről is van szó. Pontosan a tanyán, az elnéptelenedő falvakban, mezővárosokban élő polgárok vannak legjobban lerongyolódva – na de arra vagyunk szoktatva, hogy hallgassunk, és ne politizáljunk.

A Tanyaszínház fiataljai nem hallgattak, sőt énekeltek, kiabáltak, táncoltak, ahogy ez a commedia dell’arte – a vándorszínház – nagy múltú műfajához illik; jó hangosan és harsányan, kissé kapkodva színre vitték, hogy mi a nagy helyzet. Csak az a baj, hogy nem lehettek mégsem igazi vándorszínház, így Kavillón, a művésztelepen játsszák a darabot augusztus 12-éig, és a közönség minden este kilencre odazarándokol. Eddig még minden szalmabálán ültek nézők a csillagos ég alatt. Ha az eredeti szándékok szerint történt volna a turnézás, úgy, ahogy azt a mi legsajátabb hagyományaink megkívánják, az előadás minden bizonnyal jobban megizmosodott és kicsiszolódott volna. Az ilyen típusú színielőadások folyton alakulnak, attól függően, hol és kiknek játsszák őket.

Trágárkodás alig van ebben az előadásban, sokkal több pajzánul erotikus, obszcén jelenet és cifra káromkodás, zsargon, több zsíros vicc elkelt volna, hiszen a darab vásári, karneváli, vidámparki környezetben játszódik, ahol az emberek nem a műveltségüket és a finomságukat fitogtatják, hanem beszólnak a nagykutyáknak, és szabadjára engedik népi fantáziájukat. A tánc viszont nagyon kifejező volt, és valóban erotikus, szimbolikus, a koreográfus, Crnkovity Gabriella megadta azt az energiát a darabnak, ami a letaposottakban ott lapul. Ifj. Kucsera Géza zenéje frenetikus volt, nagyszerű munka. Az egész show – ami a mai tévénézők kedvenc műfaja – a Kabaré című híres musicalre emlékeztetett, amely a fasizálódó Berlinben játszódik.

A német drámát Gáli József fordította magyarra jó régen, de a tanyások nem sokat változtattak a szövegen, pedig szerintem meg kellett volna spékelni jó szaftos vajdaságizmusokkal. Nem rendezői intervenció, hogy az egyik, nem épp a legszimpatikusabb szereplőt Jenőnek hívják, igaz, nem Hajnalnak, hanem Schürzingernek. A rímek, amelyek megcsendültek a fasizálódó müncheni világ, a Kabaré Berlinje és a mai honi állapotok között, a véletlen művei, vagy a történelem ismétlődésének jelei.

Egyszóval az előadás erőteljes volt, és még jobb, akár katartikus is lehetett volna, ha hagyják kiforrni. Az önjelölt színházi ellenőrök azonban szimatot fogtak, és ahogy szegény Ödön von Horváthot egy faág csapta agyon egy nyári vihar során, úgy csaptak le a fiatalság művészi karneváljára. „S örökkön él a szerelem” – ez az eredeti dráma mottója. Tegyük hozzá, hogy a művészet is él még.

(A cikk nyomtatott változata a Családi Kör augusztus 12-ei számában jelent meg.)

Révész Róbert fotói a Tanyaszínház a záróelőadáson készültek, 2021. augusztus 12-én: