Augusztus 20-án a zentai Alkotóházban megnyílt Sambert Belec Anikó képzőművész-tanárnő kiállítása A Mélység ölelése címmel. A megnyitón közreműködött a Mucia Tisiana kamarakórus Bíró Magyari Kinga vezetésével.
A kiállítás Tripolszki Csilla nyitotta meg az alább olvasható szöveggel.
Ahogy a hó hull, az eső esik, a falevél alászáll, a patak folyik lefelé – mind a mélység vonzástörvényének engedelmeskedik. A fák és füvek növekedése, a fény felé pedig a magasba vágyás törvénye. Ez a két vágy ott van az emberben is.
Kapcsolódás a mélységhez. Az ember szeret a vizekben, főleg a tengerben alámerülni. Ott csend van és nyugalom. Lebegés. Mert mindannyian, születésünktől fogva, vágyunk vissza az ősi, paradicsomi állapotba. Vágyakozunk folyton azután, amit elveszítettünk. A boldogság állapotunkat keressük. És talán a víz alá merülés, a mélység ölelése adja vissza leghamarabb ezt az ősi állapotot. A magzati állapotot.
De jó lenne, ha belelátnánk a földbe, hogy szemügyre vehessük mindazt, ami a felszín alatt rejtőzik. Látjuk a fa barázdált törzsét, ágait, leveleit – de ez a fának csak a látható része. A föld alatt él a mélység felé nyújtózkodva testének másik fele, a gyökerei. Milliméterről milliméterre haladva hatolnak lefelé évről évre, félretolva a talajszemcséket, olykor egymásba fonódva, hogy vizet és ásványi anyagokat vegyenek föl a talajból.
De a mélység ölelése ennél több!
Önmagunk mélységeibe merülni! A lelkünk lényegéig.
„…lelkünk lényege az örökkévalóság, amelynek természetét azonban nem ismerjük, de megmutatkozik nekünk, ott érezzük a szeretet és az alkotás erejében…
Mindig túlságosan szűkre szabjuk személyiségünk határait. Csak azt számítjuk bele, amit egyénnek nevezünk, és amit megkülönböztetünk a többitől. pedig valamennyien magunkban hordozzuk a világ egészét…
A lelkünkben benne van mindaz, amit az emberi lélek valaha is átélt. Az összes isten és ördög, amely valaha létezett, legyen az görög, kínai, az mind együtt él bennünk, itt van, mint lehetőség, mint kívánság, mint kiút….” (Herman Hesse)
Mondhatnám azt is, hogy a mélység és a magasság ölelése. Azaz a teljesség ölelése.
Kapcsolódás a magassághoz.
A felhők. Mindig is szerettük nézni a felhőket. Ahogy vonulnak felettünk. Kirajzolódik egy forma. Aztán eltűnik, mint a lényünk. Az ember lénye egy pillanatra felvillan. Meglátod egy tekintetben, egy mozdulatban. Aztán tovaillan. Megfoghatatlan. Titokzatos. Rejtélyes.
Ezek a felhők most kirajzolódnak a képeken. Néhol többet mutatnak meg belőlünk, néhol kevesebbet.
Kapcsolódás. Egymáshoz és a természethez.
„…A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva.
Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, azután továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór. S ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban…
Másképp hiábavaló volna minden igyekezetünk. Így pedig, gyarló látszatokból, a létezés felületében reménytelenül nyújtózkodva egymás felé, és a halott formák segítségével, élő valóságot tudunk létrehozni…” (Ottlik Géza)
A fotókat Révész Róbert készítette:
