Verőfényes kedd reggel volt 2001. szeptember 11-én. Washingtoni belvárosi irodámban dolgoztam, amikor pár perccel 9 előtt berohant az egyik munkatársam a New York-i tragédia hírével: repülő ütközött a Világkereskedelmi Központ 110 emeletes északi tornyába (8:46-kor).
„Tapasztalatlan, szerencsétlen, vagy öngyilkos sportpilóta” – gondoltuk, de átmentünk a klubterembe, ahol már bekapcsolták a tévét. A lángok túl nagynak tűntek egy sportgéphez képest, találgattuk, hányan veszhettek oda azon a megrongálódott emeleten. De hirtelen feltűnt még egy repülő, és amikor az is belefúrta magát a másik toronyba (9:03), azonnal megvilágosodott mindenki előtt, hogy egészen másról van szó.
Egyik kollégánk eszeveszetten telefonálni próbált elvált feleségének, akinek éppen akkortájt kellett a fővárosba repülnie. Az, hogy nem tudta elérni, rosszat sejtetett. Én a(z akkor még független) Duna Televízióba telefonáltam mobilon az utcáról, hogy jelentsem a történteket. A híradósok állítólag pánikot hallottak a hangomban, pedig akkor még nyugalom honolt a környéken, és csak a riporteri izgalom működött.
Nem sokáig. 9:37-kor óriási robaj rázta meg a várost: Washingtont is elérte a téboly. A rádió szerint autóbomba robbant a külügyminisztériumnál. Oda indultam, de gyorsan visszafordultam, mert a következő hír már a Kongresszus épülete elleni támadásról szólt. Vagy a Fehér Házról. Egyszerre úgysem mehetek háromfelé, hát inkább visszatértem az irodába – ami pillanatok alatt kiürült, mert mindenki hazaindult.
Fiunk a folyó túloldalán iskolában, feleségem egy külföldi kormányküldöttséggel ismeretlen helyen (mint később kiderült, éppen a Pentagonnal szemben, ahol a harmadik gép becsapódott) – senkit sem tudtam elérni. Ránehezedik az emberre a tehetetlenség nyomasztó érzete, miközben a történelem – nem szele, hanem hurrikánja, cunamija – sodor végig a városán, az országán, az életén.
Talán ilyesmit érezhetett a zentai paraszt 304 évvel korábban éppen ugyanazon a napon, amikor a császári seregek a Tiszánál szétverték a szultán hadait.
Franz Eisenhut: A zentai csata. 7×4 méter, olaj. (Fotó: WIkipedia)
Csakhogy akkor fényesebb jövő ígéretére ébredt a világ – 2001-ben viszont a sötétség fenyegetése szállt alá. Dél felé tudtuk meg, hogy 10:03-kor egy negyedik gépet is terroristák kerítettek hatalmukba, de ott a bátrabb utasok szembeszálltak velük, és így „csak” egy pennsylvaniai mezőn végezték. Éppen akkor, amikor az első torony összeomlott. Fél órával később a második is.
Negyed egyre egyetlen civil repülő sem maradt az Egyesült Államok légterében, mind a hatezret leszállásra kényszerítették. Az elnöki gép viszont – a volt tartalékos pilóta Bush-sal a fedélzetén – az ország egén bolyongott vadászgépek kíséretében – azt tartották a legbiztonságosabbnak.
Szinte hihetetlen, de addigra már átéreztük, hogy örökre megváltozott a világ. A másnap pedig csak további veszélyeket tartogatott.
Ikonikus maradványok: A New York-i Világkereskedelmi Központ felhőkarcolóinak romjai, 2001. szeptember 11. (Fotó: Alex Fuchs/AP)
