Este a Veliki Szálló konferenciatermében találkoztam vagy 12 német újságíróval. Beszélgetésre hívtak, a német nyelven megjelent szövegeimről beszéltünk, meg azokról is, amelyeket még nem jelentek meg németül, ám az ulmi múzeum vagy az Adenauer Stiftung a rendelkezésükre bocsájtotta. Köztük olyan rangos újságok képviselői is mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, vagy a Die Zeit, a Die Welt, vagy a Der Tagespiegel. És természetesen a zürichi Neue Zürcher Zeitung is.
A haldokló újvidéki multikulturalizmusról beszélgetve szóba hoztam a vajdasági magyarokat. Alig tudtak valamit rólunk. Nevekről tudtak, de arról már nem, hogy milyen szellemi értékeket vallanak sajátjuknak a vajdasági magyarok. Miről ismerhetők fel? Értékekről beszélgettünk és nem a napi politikáról. Példaként Tišma került szóba, a két napja Újvidéken tartózkodó újságírók például elégedetten konstatálták, hogy a város felelős személyiségei sajátjuknak tartják Tišmát. Kiderült, hogy Tišma afféle vajdasági/újvidéki embléma lett. Nem csak nekünk, hanem nekik is mond valami fontosat rólunk. Az újvidéki éjszakában hazafelé tartva Voltaire gondolata járt az eszemben; „csakis azok a művek jók, amelyeket az idegen nemzetek is átvesznek, ismernek és lefordítanak”. Akkor is érdemes észben tartani a mondatot, ha van benne némi túlzás.
Nem kis fájdalommal gondoltam arra, hogy a vajdasági magyarságot a napi politika szótárával kívánjuk leírni, ami manapság kevés, holnap pedig még kevesebb lesz. A kilencvenes években nyilván volt létjogosultsága, akkor betántorogtunk, vagy legalább is azt hittük, hogy betántorogtunk egy új világba, manapság azonban mindez érvényét vesztette.
Néhányan kérdik tőlem, hogy miért nem írok például a VMSZ-ről. Miért? Azért, mert az többé nem fontos. Természetesen létezni fog továbbra is, mint a politikai rendszer egyik kis fogaskereke, de többé nem fogja döntő módon meghatározni a vajdasági magyarság sorsát. Amit eddig elért, azt elérte, a történelmi küldetése lezárult, egyesek sikerrel, mások szerint kudarccal. Lehet erről vitázni, de a vita sem túlontúl fontos, ami nem jelenti azt, hogy abba kell hagyni. Csak arról van szó, hogy helyére kell tenni. Ami ennél több, azt egy bibói értelemben vett szellemi elitnek kellene vállalni. Ehhez pedig ki kellene lépni abból az értelmiségi buborékból, amelybe bekényszerítették az értelmiséget, vagy amelyet önként vállalt. Ezt azért is érdemes szem előtt tartani, mert a polgárok nagy többsége kiábrándult a pártpolitikákból, de – valljuk be – kiábrándult az értelmiségből is. Ezzel együtt az irodalomból, a művészetekből is. Egy vákuum keletkezett, amelyben könnyen meghonosodhat a világszerte ébredező elitellenes populizmus.
Végel László (Forrás: vegel.org)
