Egekben az órabérek, rogyásig van meló, csak nincs, aki csinálja – lassan rendszeressé válnak az ezt taglaló újságcikkek, de a téma a hétköznapi beszélgetések során is gyakran felmerül: ha valaki kőművest, piktort, villanyszerelőt, vízvezetékszerelőt, burkolót, asztalost vagy fűtésszerelőt keres (és a sort lazán lehetne a végtelenségig folytatni), annak igencsak fel kell kötnie a gatyaszárat, mert nem csak sok pénzébe fog kerülni, de rengeteg idejébe is, mire ezeket a szakikat összevadássza (főleg, ha megbízható embereket szeretne találni, akik után nem kell mindent még egyszer újracsináltatni).

Ha a példánkban szereplő fiktív személy, ne adj’ Isten, még építkezik is vagy házfelújít, és erre a garmadára nagyjából egyszerre (vagy legalábbis gyors egymásutánban) van szüksége, akkor óriási logisztikai kihívást jelenthet számára a különböző mesterek szabad időpontjainak összeegyeztetése (amennyiben nem szeretné, hogy a kivitelezési munkálatok évekig elhúzódjanak). És akkor még mindig benne van a pakliban, hogy valamelyikük az utolsó pillanatban lemondja vagy elhalasztja (majstori ne lažu, samo odlažu), ami egy újabb random-faktorral bővíti az amúgy is sokismeretlenes egyenletet.

__________________________________________________________________________

Elrettentő példaként megemlíteném az egyik húsüzemet, ahova egy korábbi munkahelyem dolgozóival jártunk ezt-azt javítani, beszerelni: először a villanyszerelők miatt kellett leverni egy sor friss csempét, aztán a vizesek miatt, végül mi is nekiálltunk felrakni a hűtéstechnika csöveit, tartóit, egyebeit, és (egy gyors újraburkolást követően) a rozsdamentes magaslati síneket (fogalmam sincs, mi lehet az igazi nevük), amiken a leölt és felkoncolt jószágokat gördítik, még csak utánunk kezdték összehegeszteni, felszerelni a lakatosok (ők egyébként mind rosszul láttak, ez bizonyára szakmai ártalom). Sosem tudtam eldönteni, hogy az építésvezető volt-e az, aki nem állt a helyzet magaslatán, vagy egyszerűen a különböző szakik ilyen sorrendben értek rá eljönni. Kivéve persze a burkolót, aki állandóan „ráért”. Akarom mondani őt állandóan lehetett angazsálni. Többször nyilatkozta, hogy ő onnan fog nyugdíjba menni (hiszen más helyszínre el sem tud jutni), de aztán nem nyugdíjba ment, hanem tönkre (vagy legalábbis csődközelbe) sokszázadnyi többedmagával (értsd: hoppon maradt, kifizetetlen alvállalkozók hihetetlen tömegével), amikor szépen bedőlt az egész kóceráj. Agyonnyomták a céget az egymásra halmozott hitelhegyek, a helyzetet csak rontotta a rossz logisztika, a pazarlás, és valószínűleg az sem a kilábalás felé vitte a dolgot, hogy a nonstop beviszkizett tulaj hetente-kéthetente tört gurigára egy-egy Audit a vadászatokkal egybekötött békés bebaszások és kurvázások alkalmával. Whatever, irdatlan mennyiségű csempét felraktak azokra a falakra (csak a törmelékből lazán kijött volna két Hagia Sophia), amiket mindig az épp ügyeletes maestro vert le a saját munkája keretében, szóval iskolapélda arra vonatkozóan, hogy hogyan NEM szabad egy összetettebb kivitelezést menedzselni.

Kiskoromban hallottam anyámtól a mondást, miszerint aki magában beszél, az vagy bolond, vagy építkezik. Megjegyezni ugyan megjegyeztem, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent – mint ahogy egy csomó másik mondását se értettem, amiket (jobb később, mint soha) 20-30 évvel később sikerült felfognom.

___________________________________________________________________________

Természetesen semmi sem történik ok nélkül, és nincs ez másként a szakképzett munkaerő hiányával sem. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt még nem voltak igazán megbecsülve és megfizetve a mesteremberek (tegyük hozzá gyorsan: a hétköznapi emberek fizetőképessége sem volt túl fényes – nem mintha most az lenne – úgyhogy nem is nagyon volt miből megfizetni őket), így természetesen sokan közülük elszállingóztak nyugatra (a könnyebb fejűeket meg elfújta a szél keletre). Viszont az ittmaradók sem jártak rosszul, mert hirtelen sok lett a meló és megnőttek az órabérek. A mekkmestereké is, sajnos, akik valószínűleg sosem fognak kikopni, hiába a piac önszabályzó mechanizmusa: egyszerűen annyi a munka, hogy a dillettánsoknak is jut bőven (csak győzzék utánuk kijavítani a többiek, amit ezek összekendácsolnak).

Természetes, hogy keletkezett egy generációs lyuk a szakkáderek vonatkozásában (ezt a „vonatkozásában” szót amúgy a Pásztortól tanultam: neki minden második mondatában olyan biztosan szerepel, mint kocsmapultnál a „bazmeg”): a tizenöt-húsz évvel ezelőtt középiskolába indulók (vagyis igazság szerint inkább a szüleik) többsége aligha látott perspektívát a kétkezi munkában az akkori tré fizetések mellett, így más irányba orientálódtak (de mivel a szakközépsulis osztályokat fel kellett tölteni, hogy ne szűnjenek meg, így felvettek oda boldogot-boldogtalant, akiknek nagy részéből aztán mester soha nem lett – nincs ez másként ma sem).

Mostanra viszont új helyzet állt elő: megnőtt a mestermunka értéke (talán egyszer hozzánő a megbecsültsége is), de arra már nem mernék túl nagy tétekben fogadni, hogy a közeljövőbeli utánpótláson is meglátszik majd a megnövekedett kereslet ereje. Hiszen nemcsak a hozzáértő munkáskéz a hiánycikk, hanem az is, aki képes a tudást átadni, pláne a munkát megszerettetni.

Nekünk sem volt egy örömmenet a pályakezdés (legalábbis nekem nem volt az, viszont lehet, hogy mindenki más egyből beleesett a mézes bödönbe, és csak én voltam fejreejtve, ki tudja), de hogy most nem lennék középsulis vagy pályakezdő, az hétszentség. Nyilvánvalóan nincs rálátásom az egész piacra, hanem csak azokra a szakmákra, amelyek képviselőivel találkozom a munkáim során (ez egyébként eléggé sok szakmát jelent), ezekre a munkahelyekre viszont az a jellemző, hogy a totálisan kezdőkre egyszerűen nincs igény: az általam ismert munkaadók zöme kész mestereket kíván felvenni, nem pedig olyan tanoncokat, akik az első pár évben inkább csak viszik a pénzt, mint hozzák.

De ha mégis felvesznek egy pályakezdőt, az könnyen lehet mínuszos a végén. Ha elejében gyenge fizetést kap (mert még nem ért hozzá, be kell tanítani, ami plusz idővesztés, mert leköt egy jól dolgozó embert, plusz a kezdeti elcseszések költségei, meg mire belejön a delikvens a munkába, stb.), akkor amint kicsit is ügyesebbé válik, megpattan az első adandó alkalommal egy másik munkahelyre (vagy külföldre), ahol jobb fizetést kap, és a saját szempontjából teljesen igaza is van: miért dolgozzon olcsón, ha bír drágábban is.

Ha viszont startból magas bérrel veszik fel az újoncot, az két okból is lutri. Egyrész nagyon korán kinyílhat a csipája, és amikor már végre kezd a cégnek legalább nullszaldós lenni a foglalkoztatása, akkor ő fizetésemelést szeretne, és ha nem kapja meg, távozik. Másrészt viszont simán lehet az is, hogy minden igyekezete ellenére képtelen lesz felfejlődni az elvárt szintre, hiába locsolják el a betanítására a pénzt meg az időt. Nem mindenkinek való minden szakma.

Ismerek én olyan „fodrásznőt”, aki a fakezű kaszárnyai borbélyokat megszégyenítő módon képes bárkibe beleverni a csúfot röpke két perc alatt – mondjuk nem is ez a durva, hanem az, hogy harminc éve lankadatlanul járnak hozzá a szépülni vágyók. (Egyszer egy koncertszervezőtől hallottam közvetve, hogy nem lehet a közönséget eléggé alábecsülni. Arany szavak.).

Olyan „autószerelővel” is volt már dolgom (igaz, csak kétszer: először és utoljára), akitől a dereglyét hazagurítva jobbnak láttam újrahúzni azokat a csavarokat, amikhez vélhetően hozzányúlt (nem tévedtem).

Az egyik „asztalosnak” egyszer beb…tam a kapuja fölött az udvarába azt a „cipősszekrényt”, amit (ó, én marhaállat!) esti sötétségben vettem át (ill. fizettem ki borravalóstul!), és csak nappali fénynél láttam meg, hogy bármelyik fűrésztelepen szebbet szögelnének össze nekem – bontott palettadeszkákból.

Megboldogult anyámtól egy alkalommal csak azért nem zavartam el az ott tevékenykedő „kőművest” a pi…ba az összecsapott munkájával együtt, mert mire odaértem, már hűlt helye volt (ahogy anyám kertiszerszámainak is – sosem tudtuk meg, mire kellettek neki). Ő azóta egyébként átnyargalt a kutyatenyésztésre, bizonyára abban is sikert sikerre halmoz.

Valóban nem könnyű tehát olyan szakit találni, akinek az ember szívesen adja oda a pénzt (akár a sokat is, akár a borravalót is), mert látja, hogy a munkájának van/volt értelme. Ahogy a jó bornak sem kell cégér, úgy a profiknak sem kell reklám. A jó mestert a műve dicséri, nem pedig fordítva. Nekem mindig gyanús, amikor valaki arra panaszkodik, hogy nincs munkája, pedig állítólag nagyon ért a szakmájához. Jó, mondjuk egy marxista-leninista politikai gazdaságtan-szakon végzett személynek még elnézem, hogy nem talál melót, illetve egy kezét-lábát-szeme világát vesztett szerencsétlent se lenne fair azzal támadni, hogy valójában nem is akar dolgozni. De a többi? Talán nem kellett volna átötödölőzni a középiskolás éveket. Elhangzott ott egy-két hasznos információ is.

Ami viszont ennél (szerintem legalábbis) aggasztóbb, az az új generáció „húspiacra” való belépésének nehézsége. Természetesen nem abban az értelemben, amilyenben a frusztrált kommentelők szokták kiosztani a fiatalokat, hogy „bezzeg a mi időnkben”, meg hogy „mi még megtanultuk a kutyafittyet”. A világ ennél sokkal összetettebb, a modernkori kihívások természete is egészen más, és messzemenően nem csak arról van szó, hogy a tévé (meg az insta, meg a tik-tok) hülyeségeket hitet el a kamaszokkal, és ezért ők is egy hét alatt akarnak celebbé válni.

Szűkebbre véve a fókuszt az a helyzet, hogy valóban nehéz szakmát tanulni még akkor is, ha akarja is az a gyerek.

Nem nagyon van kitől.

Nem nagyon van hol.

És sokszor eleve nem nagyon van… miből.

Stephen Bozhen

Egyre nehezebb jó szakembert találni (Fotó: Pixabay)