Minden lelkek

Németül nagyon szép neve van a halottak napjának: Allerseelen, ami annyit tesz, hogy „minden lelkek”. Az Allerheilegen jelenti a mindenszenteket: azt a sok ezer szent férfit és nőt, az üdvözült, mennybe jutott, megdicsőült vértanúkat és a hitvallókat, akiket elismert, kanonizált a római katolikus egyház. A közönséges emberek azonban, akik korántsem szentek, kimaradtak az ünneplésből, ezért Szent Odiló bencés apát Clunyban 998-ban jónak látta javítani ezen a helyzeten, hogy az elhunyt, de üdvösséget nem nyert, a tisztítótűzben szenvedő híveknek is legyen emléknapjuk, és kijelölte november másodikát, amikor minden egyes halottnak kijár a megemlékezés, a kegyelet és a tisztelet, tekintet nélkül a státuszára. Szent Odiló volt az első igazi demokrata!

Manapság valóságos kultuszuk van a sztároknak és a népszerű, híres embereknek, akiket fölkaptak a médiák – mellettük eltörpülünk mi, egyszerű emberek, úgynevezett kisemberek, adófizető polgárok, nyugdíjasok, majdnem senkik. Akik csak dolgozunk, gürizünk, eltartjuk a családunkat, főzünk, mosunk, takarítunk, termelünk és tanítunk, írunk, szerkesztünk, ki mit csinál, nemcsak magamagáért, hanem az övéiért és a társadalomért. Halottak napján azonban demokrácia van, és minden elhunyt lélek megkaphatja a neki kijáró tiszteletet, szeretetet még akkor is, ha életében nem jutott neki sok ebből. Nem számít, hogy ki mennyire volt bűnös, vétkes, ilyen vagy olyan, nagytermészetű vagy szerény, egyformán jár neki a gyertyafény és a krizantém. Meg a rágondolás.

Ezen a héten például meghalt egy férfi, aki sosem szerepelt a tévében és az újságokban, parasztember volt, legföljebb a falujában, Bezdánban ismerték. Maros Györgynek hívták, élt 74 évet. Hirtelen vitte el egy szívinfarktus. Én sem ismertem, a lányom barátnőjének az apja volt. A lányom olykor vendégeskedett náluk, és mindig meleg szavakkal beszélt nekem erről a bezdáni családról. Elszomorította őt a halálhír, elutazott a temetésre, majd a következő szavakkal emlékezett meg a bácsiról:

„Ma elbúcsúztattuk Maros Györgyöt, becenevén Gyurát, Gyurkát, az én legdrágább Andrea barátnőm édesapját.

Igazi bezdáni, tiszta, böcsületes vajdasági magyar ember volt Ő.

Ez az ember egész életében szántott, vetett, aratott. A föld volt a mindene. Az állatokat tisztelettel, szeretettel nevelte, etette, gondozta. Büszkén mutatta a nyulait, amikor nála jártam. »Nézd, milyen egészségesek, szépek, nagyok! Ugye milyen aranyosak? Simogassad csak meg őket, nem harapnak ezek, ne féljé’! Csak fogd meg a fülinél, nem fáj az neki.«

Élelmet és életet gondozott. Szó szerint gondozott, gondolt rájuk, törődött velük, gonddal volt értük nap mint nap. Szerette és tisztelte őket. Az embereket úgyszintén.

A portáját mindig tisztán, rendben tartotta. Söpört, söpört, söpört. Imádta a zenét, a régi magyar dalokat, nótákat és a jó bort, bár nem volt nagyivó. Igazi böcsületes magyar ember volt.

A lányát végtelen szeretettel nevelte, a gazdaságnál csak őt szerette jobban. Bárki betért a házába, úgy fogadta, mintha a legnagyobb vendég érkezett volna hozzá. Mindent csak adott; ételt, italt, meleg fogadtatást, jókedvet, marasztalást. Sokat mosolygott, viccelődött. Büszke volt a kombájnra, az udvarra, de leginkább a lányára.

Gyura bátya az igazán fontos emberi értékeket képviselte.

Igazán nagy ember volt.

Szeretetre méltó, nagybetűs JÓ EMBER.

Olyan mesebeli.

Hálás vagyok, hogy ismerhettem.

Töltsetek időt a hasonlóan jó emberekkel, ameddig tudtok, és hallgassatok rájuk, hallgassátok őket. Ők azok, akik valóban tudnak valamit, a titkot.

Neki könnyű a föld, hiszen a legjobban Ő ismeri.”

Büszke vagyok a lányomra, hogy van szeme egy ilyen egyszerű emberre, aki neki még csak nem is rokona; nemcsak szeme, hanem szíve is, hogy tisztelje és szeresse. Mélyen elgondolkodtatott ez a gesztus: nem téves-e sok szempontból az értékrendünk, amikor a vélt Nagyokat és Híreseket ünnepeljük, azok fölött pedig, akik ellátnak bennünket élelemmel, és akik a mindennapi életünk menetét valamilyen szempontból biztosítják – legyenek földművesek, postások, tisztviselők, boltosok, orvosok, háztartásbeliek –, elsiklik a tekintetünk. A politikusok, az énekesek, a színészek és a botrányhősök bitorolják a figyelmünket, az ilyenek viszont, akik „csupán” jó emberek, porszemek maradnak.

Szegények (és szerények) is maradnak gyakran, szűkölködők, kispénzűek, legjobb esetben átlagos keresetűek, akiknek nem telik luxusra, külföldi utakra, fényes autókra, magaskultúrára. Na és szó sincs arról, hogy szentek lennének – de ha vannak virtusaik, erényeik, arról ki tud? Azt ki emlegeti meg? Őket bünteti meg a rendőr, ha nincs lámpa a biciklijükön, őket hurcolják meg a hatóságok. A betegségek is előszeretettel leselkednek rájuk. A személyes emlékezetekben azonban mégsem a Nagy Nevek a nyertesek, ott igaz, hogy az elsőkből lesznek az utolsók és az utolsókból az elsők, hiszen valamennyiünk emlékezetében vannak „díszsírhelyek”, amelyek olyanoknak jutnak, akiket a kollektív emlékezet nem ismer.

Isten áldja meg Szent Odiló szerzetest, aki felfigyelt minden lelkekre, hogy legalább holtukban jusson nekik mécses és virág. A halottak napja az egyik legszebb keresztény ünnepünk, amikor nincs hierarchia, és minden ember egyenlő. Lenne így a rövid életben is!