Férfi és nő kapcsolatáról, színházról, napi politikai kérdésekről, Belgrád és Szerbia (vissza)fejlődéséről is beszélt a Nova.rs hírportálnak adott interjújában a szerb színházművészet egyik legmeghatározóbb élő alakja, Dejan Mijač rendező, egyetemi tanár, akadémikus. Az interjú apropója az volt, hogy november 19-én választották be a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) tagjai közé, amiről azt mondja, nem harcolt érte, ahogy az egyetemi tanári címet sem választotta, ezek a dolgok egyszerűen megtörténtek.

Arra, hogy a legutóbbi ülésen egyetlen nőt sem választottak be a SANU tagjai közé, a 87 éves rendező azt mondta, egész életét úgy élte le, hogy nem gondolkodott azon, ki a nő és ki a férfi, de úgy érzi, Szerbiára még mindig a patriarchális rendszer a jellemző.

Dejan Mijač (Fotó: Dragan Mujan / Nova.rs)

– Ez a társadalom még mindig a patriarchális rendszer lecsengését éli. De ez nem jelenti azt, hogy vissza kellene mennünk a matriarchális rendszerhez. Ha a matriarchális korban létezett volna a SANU, akkor lehet, az a kérdés merülne fel, miért van olyan kevés férfi tagja – mondta nevetve, majd hozzátette: – A SANU produkáltak számok valóban lehangolóak, de nem én vagyok a legmegfelelőbb beszélgetőpartner ebben a témában. Egész életemben másként dolgoztam és gondolkodtam. A művészetben számomra nem volt értékesebb és kevésbé értékes ember. Habár a patriarchális rendszer uralkodott, ez kétségtelen. Ezt például olyan íróknál is megfigyelhetjük, akik fantasztikusan beleláttak a nőiesség lényegébe, mondjuk Tolsztojnál. Az ő Natasáját jobban ismerem mint saját lány testvéremet. Vagy Anna Karenyinát. Shakespeare szereplői is túlnyomórészt férfiak. Ma is, ha egy klasszikus darab színházi szereposztását megfigyeljük, két-három női szerep van, minden más férfira íródott. Azok az írók is férfivilágban éltek – mondta a rendező.

A mai Belgrádra egy nagyvárosként tekint, nem világvárosként.

– Megtanultam, hogy Belgrád egy szerb város. Jugoszláviában is minden jugoszláv városa volt, de szerb város is. Belgrád nem egy internacionális világváros, nem New York, Párizs vagy Moszkva. Nincsenek meg benne egy imperialista város vonásai. Ez ma egy terebélyesedő város, egy számomra érthetetlen irányba pulzál. Egy várost és annak növekedését úgy élem meg, mint egy koncentrikus körben történő növekedést, valamilyen magból fejlődik természete szerint szétfelé. Itt viszont úgy érzem, hogy elnyúlik, részek szakadnak le róla, elmenekülnek a folyókkal – véli Mijač, aki azt is látja, hogy utak is épülnek, de attól tart, hogy nem lesz, aki járjon azokon.

A második világháború alatt nőtt fel, és úgy érzi, az akkori borzalmakat más, mai borzalmak váltották fel.

– Ma másmilyen borzalmak történnek. Vannak háborúk is, igazságtalanság, szenvedés, fizikai elmúlás, de ma olyan időket élünk, amikor egy valaki nem Új-Zélandra költözik, hanem eltűnik. De igazából nem eltűnt, hanem likvidálták. Ilyen értelemben van némi hasonlóság. Mert igazságtalanság és erőszak van, amit visszaút nélküli elvándorlásba „csomagolnak be” – mondta.

A szeretet, barátság, tisztelet mostani hiányát azzal magyarázza, hogy ezek a dolgok szükségtelenné váltak.

– Ha ma azt mondod valakire, hogy a barátod, azt dinárra pontosa le tudod mérni. Ha nem férsz bele a számításokban, akkor már nem vagy barát. Mi nyugodt és boldog szegények voltunk, félelem nélkül, és valahogy megtaláltuk a helyünket. Ez ma egy értelmetlen hajsza, mint egy dísznyúl, aki egyfolytában futkos abban a kerékben. Belepusztul a futásba, de sehova se halad. Mi teljes életet éltünk. Volt egy szelet kenyerem és elégedett voltam, mert másra nem volt szükségem. Egy voltam azon kevesek közül a generációmból, aki minden évben új cipőt kapott. Volt nyári és téli cipőm is. Még szandálom is. Ez abnormális volt. Mindig azon gondolkodtam – az isten nekem miért adott ennyit, másnak meg semmit. Szó szerint semmit. Hát, nekem még ma is nem barátaim vannak, hanem társaim – igazi társaim. Nekünk nem számított, hogy politikailag ugyanazon az oldalon állunk-e, vagy hogy ugyanannak a csapatnak szurkolunk-e. Mi egy életre társak voltunk! – hasonlítja össze a saját fiatalkorát a mai Szerbiával az akadémikus.

Dejan Mijač szerint ma a kultúránk ott van, ahova azt a hatalmon lévők helyezték.

– A kultúránk mutatja meg legjobban, hogyan viszonyulnak hozzá a hatalmon lévők. A kultúra itt sosem számított. Arra, amit magaskultúrának nevezünk, sohasem volt pénz. Ez ma is így van. Mondjuk, el szeretnék menni egy koncertre a Belgrádi Filharmónia új épületébe. Mikor bejelentették a megépítését… Ahány színház volt Belgrádban akkor, amikor idejöttem, annyi van ma is. Egyet sem nyitottak meg, ha nem számítjuk ide a Madlenianumot és a Zvezdarát. A németeknek és az oroszoknak például van érzékük a színházhoz, általában egy személyre bízzák rá, ő valósítja meg az ötleteket. Belgrádnak rengeteg épülete van, elképesztően sokan költöztek ide, és minden ugyanazon a szinten maradt. Mit jelent ez? Nincs rá szükség. Ha holnap valaki bezáratna egy színházat, senki se tiltakozna. Azért, mert a szerb népnek sohasem volt szüksége a kultúrára, jobban szerette a családi összejöveteleket, a bulikat, a vásárokat… – értékeli a kulturális állapotokat a rendező.

Az interjút készítő Jelena Koprivica következő kérdése arra vonatkozott, hogy ha mindez így van, akkor ki nézte meg az általa rendezett színdarabokat.

– Hát, volt néhány elvetemült, aki azt is megtette. Mihailo kenéz a saját pénzét is költöttek, hogy felépüljön a Népszínház, mert azt nem támogatta a parlament. Minek nekünk az, csak hogy elrontsa a fiatalokat? Ezt a népet nem lehet kultúrára tanítani. Amikor Vuk Karadžić elment Bécsbe, magával vitte a pergamentre lőporos tollal írt elmosódott jegyzeteit. Ugyanabban az évben nyílt meg Bécsben a Musikverein, az a híres terem, amely ma is az újévi koncert otthona. Akkor már ott játszott Beethoven, Bach, Händel és Mozart. Akkor ír Bécsben Goethe, Schiller… Vuk pedig ott látott életében először tintát. Ez a lemaradás örök. Mi csak utolérjük a dolgokat – meséli Dejan Mijač, és válja, saját magának készítette a színdarabokat.

– Kifejezetten saját szórakoztatásomra készítettem a színdarabokat. Ha az tetszett valakinek, szerencsém volt. És az is szerencse volt, hogy mindig kaptam új megbízást. Lehet, volt olyan néző, tanuló, akire hatottam, megváltoztattam. De ez nem mérvadó a művészettörténetünk szempontjából. A jövőre nézve sem az. Úgy érzem, Szerbia földrajzi értelemben tíz év múlva már nem fog létezni. Szerbia mint egy közösség, ahol a szerb nép él, már nem lesz. Lehet, a szerbek lesznek kisebbségben. Körülbelül három és fél millió embert látok. Lehet, hogy valakinek ez megfelel, túlságosan is.

A teljes beszélgetést, eredetiben ezen a linken olvashatják.

(Fotó: Pixabay illusztráció)