Hosszú, kemény kulturális és pártmunkával kiérdemelt kitüntetésben részesült Hajnal Jenő, a vajdasági magyarság kisebbségi kultúrautonómiájának vezetője. Jóindulatúan feltételezhetjük, hogy a nyolcadik éve regnáló tanácselnök teljesen véletlenül kapta a plecsnit – “az isteni gondviselés kegyelméből”, ahogy maga mondta – éppen abban az évben, amikor a Tanyaszínház-botrány fő(anti)hőseként vált ismertté széles e hazában, a i šire (= sőt külföldön is).

Ennél is érdekesebb azonban, hogy senkit sem érdekel, ki is az a Ľudovít Mičátek, akiről a magas kitüntetést elnevezték. De talán maga az ünnepelt fogalmazta ezt meg legékesebben – noha talán végig sem gondolta magvas mondolata mélyen szántó igazságát arról a történelmi fordulatról, amely őt Mičátekkel összeköti:

„Ez a díj arról a közösségről szól, amely olyanná tett, amilyenné válhattam.”

Ha viszont végiggondolta, akkor minden tiszteletet megérdemel – csak hát kisebbségi történelem-szakértő legyen a talpán, aki ebből a halovány sejtetésből kiolvasta a lényeget.

Mert a lényeg az, hogy Ľudovít Mičátek úr is elnök volt (igaz, hogy csak két napig), sőt pont kisebbségi tanácselnök: annak a privátul összerikkantott szkupstinának – a bánáti, bácskai és baranyai szerbek, bunyevácok és más szlávok nagy népi gyűlésének – egyik elnöke, amely 1918. november 25-26-án, minden alkotmányos vagy jogalap nélkül kimondta Vajdaság csatlakozását Szerbiához. Méghozzá sietősen, hogy megakadályozzák a terület egyenrangú csatlakozását az alakulófélben lévő nagyobb államhoz, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz.

Mičátek HATVANEGY(!)  másik szlovák polgártársával együtt képviselte azt a kb. 115,000 vajdasági szlovákot, akik – a 468,000 nemzettársát „képviselő” EGYETLEN magyar mellett – 250-szeres túlképviselettel lehetővé tették Vajdaság önkényes bekebelezését Szerbiába. Ehhez képest a koszovói függetlenségi népszavazás maga volt a színtiszta közvetlen demokrácia – amit Szerbia természetesen a mai napig nem ismer el.

Mičátek úr nyilván saját nemzeti kisebbségének a jogait vélte kiteljesíthetőbbnek Szerbiában, mint Magyarországon – az ehhez való jogát nyilván nem lehet vitatni. Mint ahogy azt sem, hogy az „emberi és kisebbségi jogok védelme területén elért kimagasló eredményekért” odaítélt legmagasságosabb vajdasági díjat olyasvalakiről nevezték el, aki egy igazságtalanul összetákolt szakadár bizottságot vezetve tette lehetővé a kisebbségi jogok sárba tiprását egy saját szláv testvéreit is – nem hogy a kisebbségeket – elnyomó monarchiában.

Mičátek úr a „népek hajnalán” talán még nem tudhatta, mit tesz, mi lesz tettének következménye. Hajnal elnök úr azonban tudhatja, mi fölött elnökölt a nagy előd, milyen előzmények után adhat hálát ő maga az isteni gondviselésnek – no meg a mosolyteli felterjesztőnek – a rangos elismerésért.

Ľudovít Mičátek (1878–1928), a Mičátek-díjas Hajnal Jenő és az együtt örvendő Pásztor István (Fotómontázs: Wikipédia és Beta)