Mosolyt csalni egy ismeretlen ismerős arcára, ne adj isten, hangos kacagásra késztetni embert próbáló feladat, különösen egy olyan év után, amelyre rányomta bélyegét a világjárvány, a szinte minden terméket és szolgáltatást érintő áremelkedés és az egymással ellentmondó szabályok és szigorítások (gondoljunk csak arra, hogy a diákok maszkban ülnek az órákon, miközben Belgrádban a hatalmon levő párt tízezer ember részvételével szervezett közgyűlést, amelyen fittyet hánytak valamennyi – általuk meghozott és megszavazott – intézkedésre).

Mindezek ellenére, ahogy eddig, most sem futamodok meg a kihívások elől, annál is inkább, mert az elmúlt másfél évtizedes újságírói munkám során volt néhány olyan vicces eset, amellyel sikerülhet a mosolycsalogató misszió teljesítése.

Sok évvel ezelőtt sportrovatszerkesztőként ugyanarról a meccsről két tudósítást is kaptam, ami megesett korábban is, de ezúttal egy hatalmas furcsasággal szembesültem: az egyiken az állt, hogy a hazaiak 3:2-re nyertek, a másikon meg, hogy 4:2-re. Aki csak egy kicsit is jártas a sport világában, az tudja, ez azért nagyon nem mindegy. Kevés volt az idő, gyorsan kellett dönteni, telefonon csak az egyik tudósítót sikerült elérni, aki nem volt ott a meccsen, de az edző küldte el neki a jegyzőkönyvet. Így az jelent meg, hogy a hazai együttes 3:2-re győzött. Csörgött is reggel a telefonom, a másik beszámolót küldő személy kérte számon, hogy miért nem az ő írása jelent meg. Röviden csak annyit mondtam, azért, mert nem volt jó az eredmény. Egy kis csönd következett, majd egy káromkodás, amire visszakérdeztem, hogy mi történt, ha már ott volt, hogy nem stimmelt a végeredmény.

Ó, hogy a ló rúgja meg őket, hát akkor mégsem rúgták be a tizenegyest! – hangzott a furcsa válasz, amire visszakérdeztem, hogy de hát mégis, ha ott volt a meccsen, hogy nem látta. Erre az volt a felelet, hogy a szükség nagy úr, és ha szólítja az embert, akkor nincs apelláta (a valóságban: Tőke úr, hát sza…m kellett, oszt azt hittem, azért óbégatnak, mert gól lett, de akkor azért kiabáltak, mert kivédte a kapus). Jót nevettünk mindketten, és abban maradtunk, ha máskor is hasonló eset fordulna elő, akkor azért a meccs után megkérdez valakit, hogy gólra váltotta-e a csatár a tizenegyest…

A szövegek írása során egy félregépelés vagy egy ékezet lehagyása is nagyon furcsa dolgokat képes előidézni. Bizonyára már sokan olvastak arról az esetről és következményeiről, amikor a régi nyomdában a szedő nyúlt mellé, és a Tito, a hadvezér helyett Tito, a vadvezér jelent meg, amin még ma is sokan mosolyognak, de akkor a hibázóknak igencsak nehéz napjaik voltak. A Megszületett az első magyar aranyerem című cikk írása semmilyen egészségügyi problémával nem volt kapcsolatos, csak annyi történt, hogy az aranyérem szóról lemaradt az ékezet. És akkor az írás végére maradt egy pár héttel ezelőtti, igazi Családi Kör-ös találmány: a 49. számában az óriásrejtvényben szerepelt egy olyan megoldás, hogy „aközben unikorniséknál”. Amikor két héttel később a megfejtéseket készítettük, és a szöveg már útban volt a lektor felé, akkor vettem észre, hogy bizony, az unikornis szóba becsúszott egy felesleges n betű, nem is akárhová, hanem az elejére. Így lett az unikornisból nunikornis, ami, ha netalán meghonosodna és bekerülne a Magyar értelmező kéziszótár következő kiadásába, akkor a szó után járó jogdíj hetilapunk szerkesztőségét illeti.

Abban bízva, hogy 2022-ben is lesz alkalmunk a cikkeinken együtt nevetni, bosszankodni, felháborodni, elismerően bólogatni, örülni, kívánok az egész szerkesztőség nevében boldog új évet!