Miközben a nyugati világ nagy része éppen teljes pánikban próbálta beszerezni az utolsó, elfeledett ajándékokat, áztatta a babot és keresetlen szavakkal illette azt, aki kitalálta, hogy egy másfél-két méteres fenyőt két léc által alkotott lyukba kell beszuszakolni úgy, hogy a szomszéd Bercike és a macska se döntse fel, Vlagyimir Putyin, Oroszország mindenható ura éppen egy héttel ezelőtt, december 23-án maratoni, négyórás évértékelő sajtótájékoztatót tartott. Putyin szereti ezt a műfajt, ez volt a tizenhetedik alkalom, hogy nagy évzárónak álcázva elmondta a véleményét mindenről. Volt ott szó gazdaságról, családmodellről, energiaellátásról, na és persze az orosz–ukrán, illetve orosz–nyugati viszonyokról is.

Amiről aztán lehetett is sokat beszélni, hiszen az elmúlt hetekben egyre aggasztóbb hírek érkeznek az Ukrajna és Oroszország közötti határról, ami miatt a nyugati világ, elsősorban a NATO-tagállamok meglehetősen aggódnak. És ha a NATO aggódik, akkor igyekszik is tenni annak érdekében, hogy az általa fenyegetésnek tartott jelenséget korlátozza. Rendszerint úgy, hogy kicsit viszontfenyeget. Amit meg Oroszország, vagyis Putyin nem szeret.

Magas rangú kijevi tisztségviselők hetek óta folyamatosan arról beszélnek, hogy Oroszország egyre több katonát, valamint haditechnikai felszerelést telepít az ukrán határ tövébe: például a Putyin sajtótájékoztatóját megelőző napon az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára arról beszélt, hogy jelenleg százhuszonkétezer orosz katona állomásozik a térségben (konkrétan az ukrán határtól számított kétszáz kilométeres távolságon belül), miközben egy hónappal ezelőtt, az orosz–ukrán helyzet kiéleződésének idején még kilencven–százezer fő körüli csapatlétszámról szóltak a hírek. Ugyancsak novemberben a kijevi védelmi minisztérium állította, hogy az oroszok által megszállt donyecki és luhanszki területekre Moszkva két hadtestet telepített, emellett Oroszország időnként katonai egységeket dob át ukrán területre, csapatokat von össze annak érdekében, hogy fenntartsa a feszültséget a régióban, és politikai nyomást gyakoroljon.

Kijev lényegében attól tart, hogy Oroszország január-február táján megtámadja Ukrajnát, Moszkva azonban azt állítja, ez sima ukrán riogatás.

Az orosz vezetés ugyanakkor folyamatosan arra figyelmezteti egyfelől Ukrajnát, másfelől annak nyugati partnereit (értsd: a NATO-t), hogy nem fogja tolerálni Kijev közeledését a NATO-hoz, mi több, követeli, hogy az Észak-atlanti Szövetség vonuljon ki az egykori szovjet tagköztársaságokból, mert ha nem így lesz, „haditechnikai lépéseket tesz”. Na mármost, az egykori szovjet tagköztársaság gyűjtőfogalom magába foglalja Lettországot, Litvániát és Észtországot is, amelyek már jó ideje csatlakoztak a NATO-hoz, és eszük ágában sincs kibújni annak védőernyője alól. És vonatkozik Lengyelországra is, amely ugyan nem volt szovjet tagállam, de az orosz követelések egy másik pontja alapján Moszkva onnan is kiebrudalná az Észak-atlanti Szövetség egységeit.

Ilyen körülmények között mondta Putyin a már említett sajtótájékoztatóján: az a benyomása, hogy Ukrajnában egy harmadik hadművelet van előkészületben a Donyec-medence ellen. Az orosz elnök szerint az ukrán állam létrehozásakor a bolsevikok történelmi orosz területeket „nyomtak bele” Ukrajnába, átadva neki a Donyec-medencét is. Putyin azt is mondta, hogy a 2014-es ukrajnai forradalom és Viktor Janukovics elnök hatalmának megdöntése előtt még nem szerepelt a terveik között Oroszország és a Krím „újraegyesítése” (amit a világ nagyobbik része egyébként megszállásnak, elfoglalásnak szokott nevezni…).

Putyin szerint a Nyugatnak biztonsági garanciákat kell adnia Oroszországnak. „Mi vagyunk azok, akik rakétákat telepítünk az amerikai határok mellé? Nem! Az Egyesült Államok jött a rakétáival a házunk küszöbére. Fenyegetünk mi bárkit is?” – kérdezte Putyin. „Oroszország túl nagynak tűnik a Nyugat számára, csak ez lehet a magyarázata a rá nehezedő állandó nyomásnak” – mondta az orosz elnök, aki ismét elfogadhatatlannak nevezte a NATO keleti bővítésének folytatását.

Putyint, úgy tűnik, valóban aggasztja, hogy a NATO esetleg valamilyen módon megjelenik Ukrajnában, esetleg valamilyen eszközöket telepít oda. Ugyancsak a múlt héten beszélt arról is, hogy „ha a NATO infrastruktúrája megjelenik Ukrajna területén, akkor a szövetség rakétáinak repülési ideje hét–tíz percre, a hiperszonikus fegyvereké pedig öt percre rövidül”. Ezért szeretné az orosz elnök, hogy a NATO vonuljon vissza Kelet-Európából, az Egyesült Államok pedig kötelezze magát, hogy megakadályozza Ukrajna csatlakozását a katonai szervezethez.

Kissé perverz azt mondani egy atomhatalomról, hogy „szórakozik”, de az orosz tisztségviselők megnyilvánulásai kapcsán egyszerűen ez az a kifejezés, ami elsőként az ember eszébe jut: például Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter egy múlt heti tanácskozáson arról beszélt, hogy „amerikai katonai magáncégek provokációra készülnek a kelet-ukrajnai Donyec-medencében vegyi komponensek felhasználásával”.

„Ismeretlen vegyi összetevőket tartalmazó tartályokat szállítottak Adijivka (Avgyejevka) és Krasznij Liman városba provokáció végrehajtására” – mondta Sojgu, aki mindezt megfejelte még egy olyan állítással is, hogy az orosz védelmi minisztérium úgy tudja, a régióban mintegy százhúsz amerikai zsoldos tartózkodik, aki az ukrán különleges egységek és radikális csoportok harci kiképzésével foglalkozik. Sojgu szerint az amerikai katonai magáncégek emberei lőállásokat létesítenek lakóépületekben és „szociális jelentőségű létesítményekben”.

Ha némi malíciával tekintünk az egész helyzetre, azt mondhatnánk, hogy a jelenlegi helyzet Kijevnek és Moszkvának egyaránt kiválóan megfelel: Kijev a (vélt vagy valós) orosz támadástól tartva kér és kap különböző jellegű segítséget a NATO-tagállamoktól (az erkölcsi támogatástól a fegyvervásárlási lehetőségekig), Moszkva pedig állítólagos fenyegetettségének hangoztatásával olyan követeléseket fogalmazhat meg a NATO és az Egyesült Államok felé, amelyekből legalább valamit teljesíteni is fog a nyugati fél, hogy bizonyítsa együttműködési készségét. Ha Moszkva csak simán követelőzne, természetesen meg sem fordulna a Nyugat fejében, hogy bármit is teljesítsen az orosz ultimátumból. Így azonban, hogy Putyin fél lábbal Kijev torkára nehezedik, kicsit nehezebb elvszerűnek lenni… Elvégre lehet, hogy Putyin csak szórakozik – de mi van, ha mégsem? Mi van, ha tényleg megindítja azt a százhuszonkétezer katonát? Ha megteszi, a Nyugat egyszerűen nem nézheti teljesen tétlenül Ukrajna bekebelezését. Válaszcsapást pedig nem indíthat, mert az már nyílt háború lenne Oroszország és a NATO között. Ezt pedig senki sem akarja.

Így aztán Putyin vidáman zsarolhatja az egész nyugati világot. Kedélyesen szemléli a lengyel–fehérorosz határon kialakított menekültválságot, bátorítgatja az oroszbarát balkáni formációkat, hogy keltsenek némi feszültséget például Boszniában, vívja a dezinformációs háborúkat a kibertérben, gyártva az összeesküvés-elméleteket – miközben a Nyugat, ha látja is, mi folyik, nem képes fellépni ellene, mert saját elvei kötik gúzsba.

És csak reménykedhetünk, hogy valaki nem tolja túl a játszmázást.

Vlagyimir Putyin (Fotó: AP)