A hír elhallgatása

Nincs szüksége az újságírónak díjra ahhoz, hogy lelkiismeretesebben, jobban, tisztábban végezze a munkáját. Erről Pressburger Csabával beszélgettem az Észverés egyik adásában annak kapcsán, hogy egy kolléganő állami elismerést vett át az elnöktől. Akkor is elmondtam, effajta díjra egyáltalán nem kellene az újságírónak éheznie, a szakmai elismerés viszont természetesen elkél, hiszen ki ne örülne annak, ha a munkáját a hozzáértők díjra méltónak találják.

A múlt héten érkezett a hír, hogy a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete a nemzeti közösségek nyelvén tájékoztató újságírók közül egy magyar nyelven tudósítót tüntet ki az idén a díjával (történetesen az alulírott újságírót, de a mondandóm szempontjából ez most mellékes). A hírről beszámolt az újságíró anyacége, történetesen a Családi Kört is publikáló Sajtószabadság Alapítvány, viszont a Vajdasági RTV-n kívül egyetlen vajdasági magyar médium sem tartotta érdemesnek ezt arra, hogy legalább az információ szintjén közölje: magyar nyelven dolgozó újságíró kapta az elismerést.

Az, hogy tulajdonképpen elhallgatunk egy olyan hírt, amelyre minden normális, demokratikus körülmények között működő államban és közösségben egyébként büszkék lennének, már önmagában elég ahhoz, hogy tudjuk, a vajdasági magyar tájékoztatás terén aligha beszélhetünk általánosságban szabadságról és függetlenségről. Magam sem lepődtem meg ezen, de még mindig borzasztóan elszomorít, hogy ide züllesztették a tájékoztatási eszközeinket.

A díj annál is inkább felülértékelődik, hogy a fenti körülmények között osztották ki, de valamiért mégis keserűség és szomorúsággal vegyes aggodalom társul hozzá, mert ugyan a hivatást csakis az etikai kódexszel összhangban érdemes folytatni, nagyon sokan nem nyitogatják azt a kódexet egy ideje. S az, hogy ezt nem teszik, a mi, az ők és az olvasók felelőssége is. Hagyták, megelégedtek, hallgatnak. Hallgatnak egy díjról, s a nagyobb baj, hogy még oly sok minden másról is. Hosszú évek óta, de meddig?